nézd, mekkorára nagyít fel
minket az egyedüllét-
mint színes üveggolyókat
a sárgaság, mit reggelente
látok szobádban elkenődve,
ha melléd képzelem magamat.
tudod, hogyan kellene minden kis pontunkat máshogy összekötni?
hogy csillagok legyünk a rendszerben meg kövek, önmaguktól összerezzenő félvilágok.
sejtem már, miféle csillagképek
lehetnek a szívek a papíron,
hogy mennyire hangos az önpusztításunktól kiabáló visszhang,
mert mi is csak por vagyunk, meg atomok.
és már egy űr az egész. Mely annyira tele van a légneművel és szerelem-szaggal, mint buborékkal az éjféli szájíz.
és én most szeretném, hogy
ne létezzek, mert jó lenne
így valóra válni.