Várakozás, olcsó kávéval

Várakozás, olcsó kávéval

Délután volt, a nap lemenőben, de mégis, annyi ereje volt még, hogy melegítse a hátam, fekete kis bőrkabátomon keresztül, míg én a Kossuth tér sárga, szürke és bordó térkövein botladozva lépegettem. Kerestem a megfelelő helyet, ahol megihatom a kávém és közben várakozhatok.

Két fiatalos apuka mellett találtam helyet magamnak, lányos apák voltak.

A két szőke fürtös gyerek rohangált a téren, furcsa japán vagy kínai mesék hőseinek neveit kiabálták, templomi kórusban tanult dalokat énekeltek és virágot gyűjtöttek a fűben. Az egyik nehezen birkózott meg az r-betűvel, roller helyet csak egy lollert tudott kipréselni a száján – mint anno én, ilyen idős koromban. Aztán eszembe jutott, hogy mindenki leteremtett, hogy az répa és nem lépa meg, hogy mogyoró és nem modoló – kivéve anyáékat, ők türelmesen mondatták velem a mondókákat, aztán már három r-betűt is mondtam a kelleténél, így lettek rrrépák és mogyorrrók. Azt hiszem itt ment el a kedvem a hangos, mások előtt folytatott beszédtől, szavalástól, ezért vannak még most is gondjaim olykor a szavakkal és ezért utálok felolvasni, félve attól, hogy túl gyorsan olvasok fejben, mint ahogy kimondom szóban és úgy is beleakadok valahogy a mondatokba. Pedig mesemondóversenyeket is nyertem bármilyen paradox is. Aztán a szereplési vágy csökkent, mára pedig irtózom tőle.

Ilyenek jutott az eszembe.

Nézegettem a kávéházakat, megtelt előttük a placc – öltönyös pasikkal meg “szépruhás”, rideg arcú nőkkel, akik ugyan úgy voltak öltözve, az utolsó divat szerint, ugyan azok a frizurák és cipők jöttek szembe vagy épp sétáltak el előttem és furcsa volt. Azt mondják az ember mindig többet akar. Több pénzt, több ruhát, több cipőt – de akkor én miért nem?

Ültem, szorongattam a kávém – mosolyra fakasztott. Az vagyok, aki leül a tér közepére egy Spar Budget cappuccinoval és bámulja az elrohanó tömeget, nem bánva, hogy nem latte és nem “márkás”. Az vagyok, aki eltakarja magát és nem mutogatja – aki sálat és kabátot vesz, nehogy megfázzon, nem pedig rövidnadrágot vagy szoknyát a hidegben. Az vagyok, aki négy órát ül a könyvtárban – és az egyetlen talán, aki képes ott zajt csapni. Aki elválasztót tesz az áruk közé a szalagra és mosolyog, mikor az öreg mögötte mosolyogva megköszöni. Aki az arcát a napba tartja szembecsukva vagy épp egyensúlyozgat egy padka szélén, mint egy gyerek. A legapróbb dolgokat gyűjtöm össze, teszem el emlékként, ezeknek örülök. Valahogy megelégszem azzal, ami van – mert valahogy, mindig azt adja az élet, amire szükségem van.

Ott ücsörögtem és rájöttem, én is többet akarok: több időt a szeretteimmel, többször kimondani, hogy: szeretlek!, több ölelést, csókot és még több szeretetet. Talán telhetetlen vagyok, de számomra ezek azok, amikből sosem elég.

Aztán megcsörrent a telefonom, Ő hívott, én pedig elvesztem a türelmetlenségben. Összepakoltam, lepötyögtem pár emlékeztető szót a telefonomba, szorosra húztam a kabátom és elindultam, hogy végre újra lássam.

forrás: www.favim.com

forrás: www.favim.com

Szerző:

Babrik Alexandra
"láttál már farkast, aki rosszul alszik a birkák véleménye miatt?"

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás