Vasárnap nem húzom meg a csavarokat: Murakami Haruki – Norvég erdő

Vasárnap nem húzom meg a csavarokat: Murakami Haruki – Norvég erdő

“Az érzelmeket ki kell adnunk magunkból. Akkor szenvedünk, ha nem tudjuk szabadon engedni őket. Olyankor csak gyűlnek a bensőnkben, míg teljesen megkeményednek, meghalnak bennünk. Borzasztó, ha ez történik.”

murakami, haruki

Murakami Haruki

Az író

Murakami Haruki életéről nem sokat lehet tudni, magánéletét igyekszik védeni a sajtó elől, több-kevesebb sikerrel. 1949. január 12-én született Kiotóban, édesapja buddhista szerzetes, édesanyja

pedig tanítónő, mindketten japán irodalmat tanítottak. Fiukat is ez a családi hivatás hozta közel az íráshoz és később a nyugati kultúrához. Olyan híres emberek voltak hatással rá, mint Kurt Vonnegut, Richard Brautigan, Günter Grass, a Beatles, Nat King Cole, Elvis Presley és a Beach Boys. A tokiói Vaszeda Egyetemen rendezői szakon tanult, majd később igazi világjáróvá avanzsált: elköltözött Japánból, bejárta Európát, megfordult Olaszországban és Görögországban, majd végül az Egyesült Államokban telepedett le. Az írás művészetét oktatta a Princeton, a Tufts University és a Santa Ana-i William Howard Taft egyetemeken, miközben folyamatosan adta ki újabb és újabb műveit. 2001-ben visszaköltözött Japánba, Ósio városba. Japán nyelven az ő fordításában jelentek meg többek közt F. Scott Fitzgerald, Raymond Carver, Truman Capote és John Irving alkotásai is. Számos díjat nyert el az évek során, ám emlékezetes momentum életében, hogy a Kirijama-díjat 2007-ben elvi okokra hivatkozva nem vette át.
Jelenleg Japánban él, idén töltötte be 66. életévét.

A történetknv_norveg_erdo_v1304

Vatanabe Toru, a történet főszereplője és egyben narrátora, meghallva a Beatles legendás Norwegian wood című számát, felidézi 18 évesen megélt eseményeit – a diáklázadásokat, a hippimozgalmak felszabadító mámorát, az egyetemi éveket és ami a legfontosabb, az első szerelem emlékét. Toru lehetne bárki, annyira hiteles és valós a személyisége. A felnőtté válás küszöbén kiélvezi a fennmaradó legszabadabb éveket: az egyéjszakás kalandokat, az ivászatot, a spontán hozott döntések izgalmát. Azonban ahogy egyre idősebb lesz, sorban érik sorscsapások. Megtapasztalja az elmúlás valódi

értelmét, s talán mondhatjuk, hogy ekkor válik igazán felnőtté, mivel megérti, hogy a halál nem az élet ellentéte, hanem annak része és egy új kezdete. A fiú visszaemlékezésein keresztül ismerhetjük meg kialakuló és fejlődő kapcsolatát két, egymással teljesen ellentétes személyiségű és természetű nővel, a gyönyörű de érzelmileg labilis Naokóval és a sorscsapásoktól gyakran sújtott, mindent elvesztett, ám mégis életvidám Midorival.
A lányok különböző életstílusa két világot mutat meg Torunak: Naoko a csendes múltat, a nosztalgikusan felidézett sétákat, az elmúlt fiatalság könnyedségét és a hegyek között megbúvó, békés szanatóriumi életet. A másik pedig Midori, aki a pörgős jelen, a tokiói nyüzsgés, a lázadás és a vidámság megtestesítője. A főhős eleinte ragaszkodik első szerelméhez, kitart mellette akkor is, mikor a lány elmondja, hogy rá nagyon sokat kell várnia, talán örökké. Torut nem riasztja el ez a jövőkép, szorgosan tervezi az összeköltözést, gyönyörű leveleket küld neki, melyekben megerősíti elhatározását.
Az egyetemen azonban felbukkan a szókimondó, kissé furcsa Midori, aki ellenállhatatlan erővel húzza magához és alapjában rengeti meg a fiú eddig felépített világát. Kapcsolatuk rendkívül eklektikus a lány csapongó személyisége miatt. Barátságuk végül mégis elmélyül, szerelemmé alakul, de ez nem teszi maradéktalanul boldoggá Torut. Úgy érzi, ezzel megszegte ígéretét és becsapta Naokót. Lelke mélyén tudja, hogy lehetetlenség lenne úgy végig élnie egy életet, hogy csak vár és reménykedik, ha van egy eleven, hús-vér ember, aki képes lenne fázós napokon megmelegíteni és gyengédséggel elhalmozni őt.
Természetesen a regény nem ennyire fekete-fehér, nem egy tündérmese, melyben annyi a csavar, hogy a két kínálkozó jelölt közül képtelenség választani ám végül sikerül. Koránt sem. Ha jellemeznem kellene egy mondattal, azt mondanám, hogy egy könnyed lepedőbe burkolt mélység. A legjobban az üli meg az olvasó gyomrát, hogy szinte minden második fejezetben felbukkan az elmúlás. A halál elfogadása, a problémák megoldása, a terhek cipelése és feloldása a szereplők egy részének sikerül a műben, többük viszont saját kezével vet véget életének. Próbáltam különválasztani a mellékszereplőket, de belegondolva minden egyes karakter fontos alkotóeleme a gépezetnek. Reiko, a negyvenes éveiben járó nő, Naoko szanatóriumbeli társa is tesz hozzá Toru személyiségéhez (s ez fordítva is igaz), ezen felül Kizuki, a Kommandós, Nagaszava, Hacumi varázsolja teljessé a történetet.

Személyes vélemény

Jól tudom, hogy klasszikusnak nem igazán mondható a Norvég erdő. Éppen ebben a könyvben olvastam a jelentését, Nagaszava megfogalmazásában: “Sokkal több könyvet olvasott, mint én, de kezébe sem vett olyat, amelynek írója legalább 30 éve nem volt halott, ehhez ragaszkodott mint szabályhoz. Azt mondta, csak azokban a könyvekben bízhat.
– Nem mintha nem hinnék a kortárs irodalomban, de nem akarom olyan könyvekre fecsérelni a drága időmet, amelyek még nem estek át az idő próbáján. Az élet túl rövid.” Azonban úgy érzem, hogy ha valami, akkor ez az alkotás képes megtörni a szigorú “szabályt”. Eleinte igyekeztem kiírni a nekem tetsző sorokat, de később feladtam. Lehetetlenség darabokat kiemelni belőle.
Sokáig csak néztem magam elé, mikor befejeztem az olvasást. Kérdések cikáztak az agyamban: egy ennyire nyugodt hangulatú, csendes mű hogy volt képes egyszerre százfajta érzelmet közvetíteni? Mi lesz Toruval és Midorival? Hogyan alakul Reiko élete? Nagaszava külföldön is folytatja Casanova életmódját?
Összességében letaglózott az egész.. A természetes könnyedséggel megfogalmazott részek, az apró rezdülések, a pontosan leírt hangulatok (amit szinte érez ember a fotelban ülve – a füvet a talpa alatt, a szellő simogatását a bőrén, a madarak énekét, a levegő illatát), a finom humor, a közbeékelt felgyorsult jelenetek, a karakterek… Ragozhatnám még, de felesleges. Ezeket csak akkor érti és érzi az ember, ha elolvassa. Gondolatébresztő, vicces, szomorú, megható. Egyszerűen nem is tudok róla többet írni, hiszen ez nem csak egy szimpla történet, hanem inkább egyfajta életérzés. Kóstoló a keleti kultúrából, s egy remekmű a javából.

 

A cikket írta: Kerekes Anett

 

Kiemelt kép: filmvilag.blog.hu

Szerző:

Vendégszerkesztő
Ezt a cikket egy kedves vendégszerkesztőnk írta. Ha van egy jó írásod, vagy szeretnél hozzánk írni, egy vagy akár több cikket, jelentkezz nálunk emailben a lendulet.magazin@gmail.com-on.

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás