Végzetek, piros magassarkúk és remény- Interjú Támcsu Anikóval: Míg a sors el nem választ című könyve kapcsán

Végzetek, piros magassarkúk és remény- Interjú Támcsu Anikóval: Míg a sors el nem választ című könyve kapcsán

Tűzpiros magassarkú, combfix, letisztult borító. Elakarom olvasni. Ez volt az első érzésem, amikor Támcsu Anikó: Míg a sors el nem választ című könyvét a kezembe vettem. Könnyed vasárnap délutáni olvasmányként valóságos porcukor az eperszemekre, méz a gőzölgő teában és édes karamell a pralinéban. Reményt ad, megmosolyogtat és elhiteti velünk, hogy habár az élet akkor rántja ki a szőnyeget alólunk, amikor a legkevésbé számítunk rá, minden rendben lesz a végén. Egyszer minden kirakós a helyére kerül. 

 foto-warga-krisztina

Forrás: Warga Krisztina

Igazán szenvedélyesre sikerült ez a könyved Anikó. Volt benne szakítás, sírás, összeomlás, újrakezdés, remény, új szerelem. Én nem tudtam letenni és gyakorlatilag egy szuszra végig olvastam. Hogy született meg a történet? Miért éppen ez a sztori? Mesélnél nekem erről egy kicsit? 

Anikó: Ez egy nagyon érdekes kis történet lesz, ugyanis, ezt talán még senkinek nem mondtam el, de Trónok harca ihlette a két főszereplőm. John és Robert. Ugye Havas John és Rob Stark. (mosoly) És én általában úgy írok, hogy vannak karaktereim és köréjük fonok egy történetet. Ez, pedig úgy alakult, hogy nem tudtam választani a két férfi közül, biztosan voltál már olyan helyzetben, hogy két pasi tetszett egyszerre és pro – kontra érveltél mellettük ki legyen a befutó. Ezért alkothattam meg a tökéletes házasságnak tűnő kapcsolatot és egy izgalmas főnök-beosztott vonzalmat. A történetben hatalmat érezve a kezemben, mivel én voltam sorsuk írója, eldönthettem kinek a szerelmi viszonyát teljesítem be a végén. A többi meg alakította magát.

Gondoltál valakire a könyv megírásakor? 

Anikó: Mindig muszáj valakire gondolnom, anélkül nem megy. „Valós” személyem itt nem volt, mármint akihez saját magam kötődnék. Hacsak nem vesszük a Havas John iránti elfojtott enyhe imádatomat. (nevet)

Ki inspirált abban, hogy belefogj a könyv megírásában? Régóta dédelgetett álmod volt már, hogy lapra veted a gondolataid? 

Anikó: Nagyon sokan inspiráltak. Azt hiszem, 16 éves korom óta írok, azóta aprócska álmom volt, hogy majd ha megöregszem, én olyan író nagymama leszek, aki körött ott rohangálnak az unokák, meg három tacskó és írja élete regényeit. Issza a teát és süti a színesebbnél-színesebb muffinokat. Nem hittem volna, hogy 25 éves koromra már a saját könyvemet tartom majd a kezemben. Felemelő érzés.

Milyen érzés volt először nyilvánosság elé tárni az írásaidat? Azt a visszajelzést kaptad, amit vártál? Van-e valaki, akinek kikéred a véleményét az írásaidról, mielőtt publikálnád azokat?

Anikó: Semleges. Ugye mikor először „kirakod” magad a nagyvilágnak, igazából nézzük meg mi történik: Megírsz egy blogbejegyzést, egy könyvet. Szélnek ereszted a munkád, amit olyan édesdeden őriztél, és nem tudod mi fog történni. Tetszeni fog-e valakinek, vagy senki nem fog reagálni. Engem sokáig zavart, hogy nincs kötelező véleménynyilvánítás a blogokon , mert nem mindenki ad hangot a gondolatainak felém, vagy akárki felé és fogalmam sincs róla, hogy vajon igazából mennyi olvasóm van, aki bújja az írásaim, és mit gondolhatnak róluk. De, persze vannak a bátor kivételek, akik elmondják, ha tetszett, ha nem. És ez jó. Általában nem várok konkrét visszajelzéseket, mármint nem várom el, hogy mindenki oda legyen érte, vagy elájuljon. Azt várom, hogy mondják ki mit éreztek közben, akár negatív, akár pozitív volt az. Engem a hanyag elegancia jellemez, és „meggondolatlanul” cselekszem, mindig azután kérem ki a véleményt, ha már kiengedtem a kezemből az írást. Tudom, hogy ez hiba. Főleg úgy, hogy biztos vagyok benne, hogy javítanom kell majd, de az alkotás pillanatában mindig izgatott leszek és hirtelen cselekszem.  Viszont vannak pillanatok, amikor tényleg külső segítséghez fordulok, akkor viszont már nagy elakadás lehet. Ilyenkor anyukámat kérdezem meg általában. Ő könyvmoly, olyan, mintha a könyvekben élne. Erről a regényről is megkérdeztem, pontosabban a végéről, mert időközben úgy gondoltam megváltoztatom a végkifejletet, de anya lebeszélt róla. Úgy már nem lett volna értelme az egésznek. Köszönöm is neki, hogy ilyen elborult állapotomban is képes agyas ötleteket adni.

foto-balogh-alexandra

Forrás: Balogh Alexandra

Vannak olyan írók, akik inspirálnak, akár a mai kortárs szerzők közül, akár a történelem nagyjai közül?

Anikó: Persze vannak. Ez inkább ilyen időszakos. Sajnos túl sok időm nincs a kortársakat olvasgatni, pedig sokszor érzem, hogy igényelném nagyon, hogy csak leülök a kis fotelembe és olvasok, amíg csak a kedvem tartja. Szerencsére azért, mindig a kezem ügyébe kerül egy-egy könyv, vagy blogbejegyzés, ami megihlet és olyan löketet ad, hogy ha van időm, ha nincs – akkor csinálok – és leülök írni. Most például Szentesi Éva korszak van. Az ő könyvét olvastam valamelyik nap (és igen, két nap alatt kiolvastam a regényt, ami nálam rekordnak számít) még a hatása alatt vagyok rendesen. De nagyon szeretem Finy Petra és Samantha Schweblin írásait, Stephen Chbosky – különc srácának feljegyzései, pedig bármikor megtudnak ihletni, bármilyen élethelyzetben. A bloggerek közül Viki Lélekbuborékjai (http://kvkozi.blogspot.hu), sokszor jól jönnek ebben a zord világban, amikre jó „válaszolni” egy másik blogbejegyzésben. Olyan,  mintha látatlanul beszélnénk ki egy témát a nagy közönség előtt. Gingercat (http://gingercat.blog.hu)tanácsait imádom, olyan bohókás furfangos módon tudja átélni a rossz mindennapokat, hogy kedvet kapok szépnek lenni. (nevet) Hajni, aki a szerelembe szerelmes (http://hajnikavilaga.cafeblog.hu), mintha egymás életét élnénk olykor. Meglepődöm, hogy van még ember, nő, aki úgy vélekedik a mai párkapcsolatokról és a férfiakról, mint én – ezt jó tudni.
Szandinak a szabadság érzete (goo.gl/eSs4hi), hiába kint él Londonban, mindig bekúszik a lelkembe a jelenléte. Vagy bemászik az ablakon nem tudom, de sok telefonhívásunk kezdődik úgy, hogy „Szia, na mesélj, mire számíthatok a következő napokban?” – mintha csak magammal beszélgetnék. Félelmetesen hasonló sorsfonalunk van, amin még a mai pillanatokig meg tudok lepődni. Nem is értem miért telefonálgatunk, úgy is tudjuk mi történt a másikkal.

Mik terveid a jövőre nézve? Várható folytatása a könyvednek, van most esetleg valami, amin dolgozol?

Anikó: Megtalálni az egyensúlyt. Időt csinálni magamnak, hogy írhassak. Ha kell megnyitni egy egész időkaput. Most is például, köszönöm neked ezt az interjút, mert jól esik nagyon a lelkemnek, hogy kiadhatom a gondolataim. Lehet több kötelező feladat kéne nekem. (mosoly) Ennek a történetnek már nem lesz folytatása, Paige megtette, amit meg kellett neki. Viszont dolgozom valamin ez tény. Tavaly, mielőtt felköltöztem volna a fővárosba, otthon volt egy kis szabadidőm, mialatt megírtam egy 78 oldalas kis szösszenetet. Ezt szeretném befejezni és a világ elé tári majd.  Remélem, minél hamarabb meglesz. Miután megnyitom az időkaput, minden lehetségessé válik. (nevet)

magassarku

Forrás: Lendületmagazin

Kiemelt kép: Galkó Zsuzsanna

Szerző:

Szofi
Könyvfüggő. Ízhajhász. Sors hívő. Soha meg nem öregedő vidéki lány a főváros forgatagában.

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás