“Versek az akváriumban”-Ajánló Tamaskó Gáborról

“Versek az akváriumban”-Ajánló Tamaskó Gáborról

A pillanatok igazsága

és amikor azt hitted
most itt a vége
valójában csak akkor kezdődött.

és amikor majd azt hiszed elkezdődött
addigra már
vége.

így marad el
a boldogság

Az ember már évezredek óta vágyódik számtalan olyan dolog után, ami legtöbbször elérhetetlen és lehetetlen a számára. Ilyen dolog például, hogy elfelejtsük azt az embert, akiért a világunkat feláldoztuk volna, kitöröljük a fájó emlékeinket, vagy például, hogy belekukkanthassunk pár ember gondolatába.  Kíváncsiak vagyunk, hogy mit rejthetnek a szívek, milyen információkat tárolnak az emberi elmék. És valahogy ilyen gyarló ember vagyok én is. Kutatni akarok, tudni akarom, hogy mire gondol  a srác a buszon, aki már vagy 5 perce az ablakról lefutó páracseppeket nézegeti, a kislány, aki édesanyja kezét szorongatva tekint a körülötte lévő tömegre, vagy épp a néni, aki ujjait szorosan összefonva bámulja a kézfejét. Tamaskó Gábor versei erre az emberi tulajdonságra vetítettek újra rá. Este volt, már csak a kislámpám fénye világította meg a szoba csendjét, de én rendíthetetlenül maradtam a székemben, valami olyasmi után kutatva, aminek a létezéséről még én magam sem tudtam. Egészen addig a percig, míg rá nem találtam Gábor verseire.

Vak valóság

a tehetetlenség árnyéka alól
nehéz észrevenni, hogy én magam állok
a nap előtt.

az átszűrődő fényszilánkok az ujjaim között
elhitetik velem, hogy van ágyam máshol is.

a szemeim kinyílnak,
üres a mellkasom.

elveszítem azt, ami sosem volt az enyém.

Tamaskó Gábor

Tamaskó Gábor

Ahogy egyre jobban mélyedtem bele a verseibe és haladtam a múltjában, azon kaptam magam, hogy többet akarok. Érezni akarom azt, amit ő, ott akartam utazni mellette, azon a bizonyos vonaton, vagy buszon, én akartam lenni az a lány, akinek oda akart adni egy verset, amit percekkel azelőtt vele szemben írt meg.

A modern ember tragédiája

miért ilyen nehéz?
hogy üres a szobám
és üres vagyok vele együtt én is
hányszor sóhajtok vajon föl egy nap
ez egy kötelék
és ha nincs
akkor elkezdek elfogyni
elnyel az űr
és menekülök
üres szavakba
amik őszinték
de nem hallják azok, akiknek kéne
és az őszinteség most éppen
nem menő
megragadom a poharat
újra meg újra
hogy aludni tudjak
és ne kelljen szembesülnöm
a saját láncaimmal
ezt kapod
ez jár
így leszek lassan
köd meg egy kis hajnali szél
de semmi több
semmi több

és persze te sem válaszolsz
pedig én elhittem
igen, igen ő lesz az biztosan
minden egyes válaszolatlan levél
egy világot rombol le belül
ami meg sem épült
de én láttam

és igen barátom:
ezért esek össze
mert ami másnak semmi
az nekem a minden

Versei egyaránt szólnak a valóságról, a be nem teljesedett szerelemről, életről, vágyakról, hétköznapok egyformaságáról. És pont ez a jó bennünk, hogy szinte mindenről szólnak. Az ember pedig csak gördít lefelé, és belemélyed, beszippantja, átszellemül és soha többé nem szabadul. És persze többet akar.

Ott vagyok valahol

a fogatlan angyal is angyal
cukormázba öntött, sorjás acélszobor
lopok egy álmot a kútból
aranyat és ezüstöt
ahogy az isten vágyott emberre
úgy vágytam én is rád
egy öreg tölgy alatt, üres síromban
véresre koptatott padokon
a szemeim tele részeg csodákkal
szívem tele pókhálós arcokkal
rozsdás pohárral merítem
téli álmom kincseit
és hagyom hogy a folyó
kidobjon az ajtód elé
mint egy követ aminek nincsen
sem eleje, sem pedig vége
jégcsapod leszek, és ha elolvadok
hát majd újrafagyok valahol máshol
spanyol léptek, orosz csókok
rumos vodka, abszint szószon
néha eladnám az egész világot
egy dögös szőke cápáért
megcsillanok a szemedben
mint egy kétforintos az utcán
dohányozhatsz bennem
egyszer csak elfogy a cigarettád
és megbékélsz
engem

Jövő héten pedig jön majd a vele készített interjú is, ami már előre sejthetően nagyon sok érdekességet tartogat majd számunkra.
Addig is,  olvasgassátok el a többi versét is, és mélyüljetek el Gábor művészetében.

http://lejto.tumblr.com/

 

Szerző:

Örökösen kutatok valami megfoghatatlan iránt. Amiről csak néha hallani suttogásokat. Szeretni vágyom, gyűlölni nem tudok. Soha, senkit, semmiért. Emberek formálnak, gyúrnak össze napról-napra. Öleléseik, néma megértéseik, mosolyuk, csókjuk tesz azzá, aki vagyok. Egyébként örökös álmodozó, színtévesztő és lila mániás, aki nem tud és nem is akar egy olyan világban élni, ami nem az övé.