Arról, hogy végül úgyis elcsendesül a vihar. Hogy az élet nem tud akkora pofont adni, ami után nem tudunk talpra állni.
Megtalálni saját magadat a csendben, és nem vágyni senki más hallgatására – talán ekkor forr össze a sebed. Nem menekülni a zajba, hanem hazamenni az életbe. Megpihenve a nap végén nem félni attól, hogy darabjaidra hullasz a némaságban.
Kibékülni magaddal – nem haragudni, nem emészteni az ép szöveteket. Mosolyogni a napsütésnek reggel, a csillagoknak éjszaka, érezni a szelet az arcodon. Nem becsukni a szíved az érzések előtt, hanem beengedni őket. Hadd töltsék meg, szokják meg, szeressék meg. Beengedni a haragot, hagyni, hogy leszaggassa az emlékeket a falakról. Beengedni a gyűlöletet, hagyni, hogy füstjével beleolvadjon a függönyökbe. Kinyitni az ablakot is, hogy beugorjon a félelem, és fagyossá rázza az ágyneműt. Nem bezárni kell a szívünket, ki kell nyitni minden ajtót és ablakot. Hagyni kell a vihart tombolni benne, hagyni kell az esőt, hogy kimosson mindent. Hagyni kell összetörni, sírni, fájni, remegni, érezni.
Mert végül elmúlik a vihar, és besüt a reggeli napfény az ablakon. Elnémulnak a dühös szelek, és felszáradnak a sós könnycseppek a padlóról. Végül beköltözik a csend a szívedbe, egy-egy nagy vihar után. Békét hoz magával, nyugalmat, szélcsendet és tücsökzenét. Előbb csak elviseled, aztán megtanulod szeretni a magányt, és ahelyett, hogy szomorú lennél a veszteségeid miatt, elkezdesz örülni annak, amid maradt. Egy pusztítás utáni leltárt tartasz, megszámolod a perceket, amiket elveszítettél, az emlékeket, amik megmaradtak, és a darabkáidat, amik még összetartanak.
Minden vihar elcsendesül egyszer, minden ejszakát egy hajnal követ, és az élet minden könnycseppért egy mosolyt ad majd neked ajándékba.
Kiemelt kép: pexels.com
