Viharok a világomban

Viharok a világomban

A vihar előtt mindig csend van…

Tudom, hogy az ideális boldogság állapota nem tartatható örökké. Lassan kúszik be a mindennapokba az ólomsúlyú, szinte harapható a levegő, kitöltve a teret, és az egyre növekvő nyomás alatt hamarosan összetöri az eget felettem. A lelkemben mindaddig béke honol, amíg valami el nem reped.

Forrás: flickr.com / mymodernmet.com

Forrás: flickr.com / mymodernmet.com

Apránként zúzódnak szilánkokká a falak és gátak, az egyre erősödő fuvallatok kereszttüzében, és melyekről tudom, hogy egyaránt hasznosak és károsak, mégis megvisel az elvesztésük. A tudat rejtett zugaiból érkező sötét fellegek hozzák magukkal a zabolátlan érzelmeket, amik végül mindent letarolnak, akármi is kerüljön az útjukba. Villámok cikáznak a felhők között, hideg fényükkel bevilágítva a teremtett sötétséget. Akár csak az ég könnyei, úgy hullanak alá az esőcseppek, egyre erősebben kopogtatják a földet. A víz feltölti a tavakat, folyókat, és azok túláradnak, majd medrükből kilépve elöntenek mindent. Mindenhonnan folyamok indulnak, keresetlenül keresve az utat, ahol feltörhetnek. A szél szinte könnyű semelyként fodrozza a vizet, és az orkán ereje kimozdítja helyéről a földhöz ragadt növényeket, amelyeknek nem elég mély a gyökere, hogy maradjanak. Mérhetetlen pusztítást visznek véghez, és mégis érzem, hogy valahol ez szükséges rossz, és oly elkeserítő, hogy ezek a nyughatatlan viharok újra és újra lecsapnak, nem kímélve senkit….

De valamit tennem kell, hogy ne rombolják porig folyton-folyvást a lelkemet. El kell, kapjam őket, hogy aztán újra szélnek ereszthessem, de már valamely más síkon. Szavakká formálni a szelet, a villámokat, az esőt, a jeget, mind a megfoghatatlan, hogy újra a béke köszönthessen el. Kettes számrendszerben kódolt karakterré vagy grafittal, tintával írt cirádás betűkké transzformálni a pusztító erőket. Leírni és elengedni. Képes vagyok rá? Talán ez maga a varázslat, az az erő, amelyet kutattam rendületlen, ami mindig is segíthetett volna rajtam a nehéz pillanatokban. Mintegy végső kiút belőlem. Lehetséges végre rájöttem, hogyan szakíthatom meg a folyamatot, és pontokat tehetek a viharok átvonulására, akárcsak a mondatok végére. Mágikus pontok.

A tomboló erők most már átvonultak felettem, ahogy befejezem az írást, a nap lágy sugarai előtörnek az szürkeségből és újra a csend ereszkedik a megtépázott tájra…

A vihar előtt mindig csend van…

2 comments

Szólj hozzánk!