Éreznem kell a szeretet, éreznem kell a szerelmet. Azt akarom érezni, hogy nélkülem meghalsz, hogy beledöglesz a fájdalomba, ha elhagylak. azt akarom, hogy kapaszkodj, hogy kínozzon meg a szerelem, hogy érezd, hogy fáj, mert szeretni fáj, kibaszottul fáj.
Hiába jönnek a pillangókkal meg a rózsaszín felhőkkel, az nem szerelem, az fellángolás, mely a tavaszi fuvallattal és a madárdallal érkezik, de az első forró nyári nappal távozik is.
A szerelem az a nap, mikor elhallgatnak madarak, a kánikula álomba ringatja őket. A szerelem az, mikor villám csap a rózsaszín fellegek közé és azok riadtan foszlanak millió darabra, majd szakadni kezd az első nyári eső. Villámlik, mennydörög, reszketnek a fák, a bokrok, csak a békák és a giliszták tapicskolnak a hömpölygő vízben. Remeg a föld, reszketnek az állatok, reszketsz és félsz, mert a szerelem az ilyen. Reszketni fogsz és félni. Félni attól, hogy elmossa a nyári zápor, hogy a villám porig égeti. Reszketve félsz. Remegsz és nem nyugtat meg egy-két kedves szó. A nyugtatós doboz már rég kiürült, persze mit sem ért. Álmot az altató sem hoz, álmatlanul, izzadva forgolódsz, rémálmok kínoznak és látomások.
Olykor egy pillanatra fura érzés kerít hatalmába, egész kellemes, már majdnem azt hiszed, hogy elmúlt, hogy végre boldog vagy, látod a szivárványt. Ne áltasd magad, illúzió az egész, a világ csak bolondozik veled, ahogy a szíved is. Hiszen még mindig ott állsz a szakadó esőben, miközben a szivárványt bámulod. Látod, milyen könnyű kicsalni védett vackodból. Aztán hirtelen villámlik és ijedten rohansz vissza, pedig már azt hitted, azt hitted elmúlt a vihar, azt hitted boldog lehetsz. Kis naiv…
Mert a szerelem az ilyen, olykor áltat, hogy könnyű lesz, hogy mindig csak süt a nap és tücskök ciripelnek a hűvös éjszakában, hogy mindenki mosolyog, mint egy love story happy endjében, de a szerelem az nem ilyen. A szerelem megkínoz, a szerelem fáj, nem nyugszik még ki nem facsarja az utolsó reménysugarat is a szívedből. Csak szorítja és szorítja, már levegőt sem kapsz, zihálsz és a földre görnyedsz a fájdalomtól.
Aztán mikor már azt hiszed itt a vég, és már az utolsó kocka is lepergett az életedből, láttad magad a homokozóban, az iskola udvaron, a könyvek fölé görnyedve, majd a szerelemtől megpusztulva, akkor hirtelen egy hatalmas dörgés, egy vakító villámlás és a vihar tovatűnik. Csak néhány pocsolya és kettéhasad, megperzselt fa árulkodik róla, hogy itt járt, de te nem mersz felkelni. Úgy döntesz a földön sokkal biztonságosabb, akár itt is maradhatnál, mondjuk örökre. Az csak nem tart olyan sokáig.
És akkor hirtelen egy kezet érzel a válladon. Óvatosan hátrasandítasz, és belédfagy minden szó, megdermedsz. Ő csak annyit mond, itt vagyok, és akkor megnyugszol, most már tényleg megnyugszol. Felkelsz és elindulsz. most már tudod, hogy a szerelem nem a napsütés, nem a madárcsicsergés, és rózsaszín felhők sincsenek,a lila ködről nem is beszélve. A szerelem az úgy jön, hogy rohadtul fáj, kiöli belőled az utolsó érzelmet is, helyet csinál magának, de az kegyetlenül fáj. Megkínoz, szétszed, hagyja, hogy millió darabra hullj, aztán ha túléled, akkor felkarol és magával visz., mert most már megérdemled, mert most már érted.
