Hat voltam, amikor először felkerekedtem. Megbántott az élet, hát felpakoltam két nagy színes nejlonszatyorba minden fontos dolgot, vagyis a kedvenc plüssöket meg képeskönyveket. Alig bírtam, a szatyrok fülei lilára szorították a kezeimet, de könnyes szemmel vágtattam előre, mert nincs annál keservesebb, mint amikor a gyermek egóját zúzzák porrá. Ez olyan megbocsáthatatlan tett volt, amivel csak világgámenéssel felelhetett a barna hajú, cserfes kislány, aki akkor voltam.
Nem tudom mi járhatott a fejemben, amikor kinyitottam az ajtót, csak arra emlékszem, hogy gondosan megválasztottam időpontot, akkor akartam kisurranni a házból, amikor senki sincs otthon. Nem volt egyszerű dolgom, hiszen nálunk mindig volt otthon valaki. Ha édesanya vagy édesapa nem is, mama vagy papa biztosan. Mégsem látta senki aznap, hogyan surranok ki a hat évemmel meg a játékoktól roskadozó szatyrokkal a bejárati ajtón, aminek egyszer úgy eldugtam a kulcsát az ágy alá, hogy magam sem találtam, és kénytelen volt édesanya bemászni az ablakon, hogy megkeressük, különben mindenki kint ragad volna az udvaron, rajtam kívül. De lehet, hogy a kulcseldugás a világgá menés után volt, tudja a fene. Gyerekkorban úgy is minden nap időtlennek tűnik.
Dúlva-fúlva szaladtam a megrepedt járdaszegélyen, rámordultam a nagy Rexre, ne szagolgasson már, nekem itt sürgős és halaszthatatlan felnőtt dolgom van, nem érek én rá megsimogatni még a kutyát sem. Aztán egyszer csak megtorpantam a zöldre mázolt kerítésünk előtt, eszembe jutatta Zsolti, aki éppen akkor sétált lefelé az utcán, hogy ha kimegyek azon a kapun, mások is lesznek majd rajtam kívül a világban. Megijedtem, mert megingott a bátorságom, és fülemet, farkamat behúzva iszkoltam vissza a házba a szatyrokkal. Nem bántam akkor én már semmit, talán csak azt, hogy annyi évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy úgy is ki merjek menni a kapun, hogy tudom, látják a kezeimben az emberek a legféltettebb kincseimmel megpakolt szatyrokat.
A második világgá menésem évekkel később történt, és nem csak hogy sikerült túljutnom a zöld kerítésen, de egészen a fővárosig meg sem álltam. Nem tudták, nem értette senki, hogy mennyire szükségem volt azokra a válaszokra, amiket csak Budapest adhatott meg nekem. Már akkor kimondtam, csak egy kurva számomra a város, aminek a lehetőségeit igyekeztem minden mértékben kihasználni, ám megszeretni Budapestet, azt soha nem tudtam. De rendben voltunk így, mert mindig nyílt kártyákkal játszottam, soha nem követeltem olyat, ami nem illetett meg. Egyszer csak ott álltam egy idegen lakásban harmadmagammal. Otthonnak kellett hívnom, pedig minden négyzetmétere idegen volt. Mégsem féltem, nem volt rá igény. Tudtam is én, hogy mit csinálok! Csak mentem előre, mert hátra nem illett volna. Percenként eltévedtem a végtelen utcák sokaságában. Aztán ott voltak a múzeumkörúton azok az illatos, régi könyvek, meg a hajók a Dunán, a magányos házfalakra firkált szavak, és az a rengeteg hajléktalan. Istenem, soha addig még nem ütött ennyire arcon az emberi sorsok lehetősége. Soha ennyire nem voltak még láthatóak a rossz döntések. Volt még egy legjobb barátnő a szomszéd szobában, akivel lehetett nagyokat beszélgetni hajnalig, sorozatot nézni ájulásig és mindent felfedezni a városban. Egyszer azt mondták: szóval óvó néni leszel, az cuki, illik hozzád, biztos szereted a gyerekeket. Máskor meg azt a kijelentést kaptam, hogy a pesti lányok, amúgy nagyon félősek, én meg vállrándítással feleltem, hogy nem vagyok pesti, és adtam egy ötszázast a kis katicák élelmezésére, vagy valakinek a zsebébe, ki tudja, karácsony volt, olyankor az ember azt hiszi Isten, közben meg. Hagyjuk is…Szóval ott volt a minden egy karnyújtásnyira, mégsem volt elég hosszú a karom hozzá, hogy elérjem. A tél nem csak a meleget vitte magával, de mindent és mindenkit, ami és aki az állandóságot jelentette. A kismadár egyedül énekelt attól fogva. Mégis rugdostak előre a napok. Ezúttal nem lehetett hova világgá menni, mert ahhoz először meg kellett teremtenem a világot, ahová szökhetek. Aztán egyszer csak valami olyan helyre vezettek, ahol ott voltál te is. Életemben először akartam valahol maradni. Később megígérted az ágyamon ülve, hogy te nem fogsz itt hagyni.
Arra már több veled eltöltött hónap után jöttem csak rá, hogy május óta folyamatosan szököm, de ezúttal nem ijesztenek meg az engem körülvevő kerítések vagy emberek, mert olyan világ vagy, ahol megéri bátornak lenni.
A cikket írta: Bóbics Veronika
Kiemelt kép: www.tuku.cn
