Villanásokra

Villanásokra

Egész korán megismerkedtem Villanáshercegnővel. Ott volt a születésemnél, ott volt, mikor Édesanyám először a karjaiba vett, sőt még akkor is, mikor egy kíváncsi napsugár ingerelte mosolyra a szám.

Magáról a királykisasszonyról nem tudok túl sokat. Valahogy mindig pont abban a pillanatban jelent meg a szemem sarkában mikor valami nagyon jó dolog készülődött. Hűségesen őrködött a gyermekkorom felett. Viszont ahogy nőttem, éreztem, hogy egyre távolabb kerül tőlem. Egyre ritkábban láttam. Már egyedül kötöttem be a cipőfűzőm, segítség nélkül is le tudtam venni a Hamupipőkét a polcról és még a ceruzáimat is ki tudtam hegyezni. Megfeledkeztem a hercegnőről. Fel akartam fedezni a világot.

Forrás: pinterest.com

Forrás: pinterest.com

Évekkel később aztán újra eszembe jutott a Villanáshercegnő. Hiányzott. Nem, nem mondhatom azt, hogy boldogtalan voltam, de valamiért már nem éreztem teljesnek magam nélküle. Akartam azt a valamit, ami csak az ő jelenlétében létezett. Azonban őt nem könnyű előcsalogatni, nem fog megjelenni csak úgy. Érte küzdeni kell.

Azóta is harcolok ezekért a villanásokért. Sokszor érzem úgy, hogy feleslegesen. Viszont amikor megtalálom a királykisasszonyomat, ahogy mosolyog a szemem sarkából… Ezért tényleg érdemes.
Jogos a kérdés: Mik a villanások? Pillanatok, ízek, színek. Teljesség. Ilyenkor az ember nem akar már mást.

Se még egy cukrot a kávéjába, se kiskutyát, se pöttyös labdát. Semmit sem. Csak sütkérezni a királykisasszony fényében. Azonban őt nem hiába hívják Villanáshercegnőnek. Nem tartanak sokáig ezek a pillanatok. De talán épp ez benne a legjobb. hogy újra és újra meg kell küzdeni a kegyeiért.
Remélem, nemsokára újra összefutok vele. Valahol. Valamiért. Villanásokra.

Szerző:

"Ha itt nem találsz, keress meg ott."