Visszahatás

Visszahatás

Úgy sárgulnak levelek a játszótér melletti öreg platánfán, mintha csak muszáj volna.

Ahogy ezen a rozzant padon ülök, magamat emésztem, hogy legszívesebben valahol máshol lennék. Mégis itt kell lennem. Jobb híján nézem ahogyan a szél körfogócskát játszik az elhulló falevelekkel. Előttem a játszótéren zsibongó gyerekek. A kacagás és kiabálás összemosódik egy nagy hangorkánba. Köztük van egy kislány, aki folyton a világos, kék pöttyös szoknyájában pörög, amint csak a földet ér a lába. Lerajtolja a fiúkat is a mászókánál. Rámosolygok, ő megáll egy pillanatra, majd valamiért abbahagyja a mászást és leugrik a homokba. Legnagyobb meglepetésemre teli talpra érkezik, és kacagva elindul felém.

Hirtelen arcomra fagy a mosoly, hogy most majd jól megdobál homokkal, mert rá mertem nézni. Szerencsére, ahogy közel ér hozzám csak kérdőn néz rám, azokkal a hatalmas kék szemeivel. Mikor megunja, játékosan a hajráfával babrál, épp a szájába készül bevenni…

–        Ne vedd a szádba! – szalad ki belőlem.

–        Miért? – kérdezi csengő hangon. – Rosszat csinálok?

–        Nem igazán, csak vannak dolgok, amiket nem csinálunk.

–        Áh értem – bólogat és visszateszi a fejére.

Most hogy jobban megnézem, olyan 5-6 éves lehet. Hirtelen mellém telepszik a padra, egészen közel.

–        Tudod, te is játszhatnál néha – mondja komolysággal a hangjában. – Szoktalak itt látni.

–        Én nem már nem játszom ilyen helyen. Nem nekem való, mert felnőtt vagyok.

–        Én is szeretnék felnőtt lenni – mondja felém fordulva. – Akkor én is mindent csinálhatnék, senki nem szólna rám, hogy mit csinálok.

–        Dehogynem. Csak nem ennyire egyértelműen. Nem tudod még, hogy van ez. Semmi sem változik, te mindig kicsi leszel a világhoz képest.

–        Nem, mert a világ túl nagy hozzám képest! – jelenti ki dacosan.

Erre nevetnem kell. Mikor ránézek, félénken már elfordítja a fejét.

–        Na, nem akartalak megbántani. Ne haragudj. Lehet, hogy igazad van.

–        Nem lehet. Biztos. Te tudod rosszul.

–        Majd jó néhány év és rájössz, hogy nem változik semmi még igazán te sem. Valahol mindig egy kislány leszel.

–        Én nem vagyok kislány, én Niki vagyok! – mondja, majd durcásan elszalad a mászóka felé.

Csak úgy szórja maga után a homokot a lábaival. Azt hiszem belegyalogoltam a lelkébe. Még nyelvet is ölt rám mielőtt eltűnik a csúszda alatt. Már éppen felhúznám magam, ahogy mindig is szoktam, aztán valahol a lelkem mélyén rájövök felesleges. Ez a kislány belopta magát a szívembe, és pont ezért vagyok ilyen dühös rá, hogy nem akar megérteni.

Miközben bámulok magam elé, percek telnek el. Ahogy feleszmélek, rájövök, hogy megint ott van és pityeregve áll előttem.

–        Mi a baj drága? – kérdezem, majd megsimítom a homlokát.

–        Még nincs itt a nagypapám, pedig azt mondta mindjárt jön.

–        Megvárjam veled? – kérdezem, miközben minden akaratom ellenére az én szemeim is könnybe lábadnak.

Bólogat, és mellém telepszik, a fejét a karomra hajtja. Kisimítom a hirtelenszőke fürtjeit az arcából.

–        Hol van a hajpántod? – kérdezem tőle.

–        El fog törni majd, amikor ráülsz az iskolában. Nem emlékszel?

Előtör az emlék. Játék, futkározás, figyelmetlenség. A padtársam miatt volt, mert viccből rálökött a székre.

–        Neked is olyan színű a szemed, mint az enyém. – fordul felém. – Azt mondják világít.

–        Igen, ezt szokták.

–        Meg, hogy úgy tudok nézni… Ezt nem értem teljesen. Én csak nézek, aztán ahogy sikerül. – tárja szét a kezeit, gyermekien túlgesztikulálva a mozdulatot.

–        Persze, te nem tehetsz erről. Ezek a szemek mesélnek.

–        Néha nem szeretem őket.

–        Miért? – kérdezem.

–        Mert mindig elárulnak, akkor is mikor nem akarom.

Csendben vagyunk. Lassan mindenki elmegy a játszótérről és csak mi maradunk a padon. A nap lemenőben, ölelő, narancsos sugarai beterítenek minket. Hirtelen felkapja a fejét.

–        A Papa már nem jön értem, ugye? Elfelejtett?

–        Nem felejtett el – próbálom nyugtatni – csak most nem tud érted jönni, ennyi az egész.

–        Miért?

–        Nem az ő hibája. Nem is te hibád.

–        De akkor ki visz haza majd az iskolából?

–        Már nem járok iskolába. Nem kell senkinek jönnie. Majd hazaviszlek én.

Mintha nem győzném meg teljesen. Riadt a tekintete, ahogy rám néz. Lepattan a padról, majd körülöttünk lévő leveleket kezdi el szedegetni. Megnézi őket, majd kis darabokra széttépi. Ezt csinálom én is, ha ideges vagyok. Mindig.

–        Mi lesz most? – kérdezi félénken.

–        Hazaviszlek. Minden rendben lesz – fogom meg a kezét, de megint sírni kezd.

–        Mindig ezt mondod… – csuklik el a hangja – de most már a Papa sem jön. Mi lesz majd, ha senki sem jön…

–        Akkor is itt leszek én. Én mindig itt leszek.

–        És megvársz, amíg játszom?

–        Persze. Addig maradok, amíg akarod. – guggolok mellé a földre.

–        Ugye nem akarsz elfelejteni? Ígérd meg, hogy nem felejtesz el!

–        Megígérem – mondom, miközben épp hogy nem csorognak a szememből a könnyek. – Neked mindig helyed lesz a szívemben. Csak tudod, annyi minden történt. Lehet kicsit megváltoztam, mióta utoljára találkoztunk. Sokan bántottak és sokakat bántottam. De ilyen a világ, nem tudunk mit tenni.  

–        Engem is bántanak a fiúk, de azokat jól kupán nyomom… – mondja durcásan, majd hozzám bújik.

Elmosolyodok. Ilyen egyszerű lenne? Bizonyára nem.

–        Ha szeretsz valakit, azt nem akarod kupán nyomni. Vagyis ha akarod is, mikor megnyugszol, már megbánod a gondolatot is, hogy eszedbe jutott.

–        Téged nem akarlak. Te kedves vagy.

–        Ezt örömmel hallom. De lesz majd olyan, amikor nem lesz ilyen egyszerű a döntés.

–        Miért vagy ilyen?

–        Milyen? – nézek rá kérdőn.

–        Ilyen keserű… Mint aki Dianás cukrot eszik. Nem szeretem a Dianás cukrot. A Papa szereti, de sose eszik belőle túl sokat. Mindig megkínál. Mikor jön?

–        Nem jön drágám. Már mondtam, nem tud jönni már.

–        Ne egyél annyi Dianás cukrot. Biztos attól van.

–        Én nem szeretem.

–        De ne is edd.

–        Jó… nem eszem.

–        Tudod mindig én voltam a legkisebb. Engem nem hallgatott meg senki. Aztán már nem is akartam mondani, ami eszembe jutott.

–        Tudom…. Nem egyszerű kicsinek lenni.

–        Később jobb lesz? Akkor majd meghallgatnak?

–        Előfordul. De meg kell harcolni érte. Nem adják könnyen az emberek a figyelmet. Tudod, azért nehéz, mert az ember az idejét áldozza arra, akit meghallgat. Annál nagyobb kincse nincsen senkinek. Meg kell válogatni azt, hogy kinek adod oda az idődet.

–        Értem. Vagyis nem értem teljesen, de azt hiszem. Tudod, a számokat nem nagyon szeretem, az órát meg számolni kell… Hazaviszel? – kérdezi miközben bágyadtan rugdossa maga előtt a lehullott leveleket. 

–        Persze, már mondtam. – nézek rá megnyugtatóan.

Egyszerre tűnik érettebbnek és gyámoltalannak. Az arca néha megkeményedik, amikor eszébe jut valamilyen emlék rólunk, amire ő még nem készült fel, s egyedül nem is fog. Ezért vagyok most itt tudom jól, mégis nehéz azt mondanom neki, hogy ne féljen, miközben tudja mi vár ránk. Megteszem, amit tudok.

–        Kicsit fáradt vagyok. – mondja nagyot sóhajtva. 

Intek neki, hogy mehetünk. Lassan lépkedünk. Már csak a cipőnk kopogása hallatszik a csendes téren, ahogyan együtt érünk ki a kapun túlra. Mindenki elment.  

–        Tudod, én a helyedben azért kicsit kupán nyomnám azt is, akit szeretsz – szólal meg hirtelen csengő hangján. – Csak hogy rájöjjön, hogy ő is szeret téged. Ha esetleg elfelejtette volna. Sőt néha magadat is kell. Persze nem nagyon. Csak egy kicsit.

–        Rendben – nevetek a bájos naivságán, majd kicsit félve kérdezem tőle. –  Megfogod a kezem? Még sokáig kell mennünk. 

–        Csak ha többet nem engeded el.

–        Nem engedem.

–        Tudom, én kicsi vagyok, de régen te is tudtad ezeket.

–        Valószínűleg, de az már régen volt.

–        Ezért leszek itt – vágja rá büszkén. 

–        Ezért leszel itt.

Milyen régen volt már, most mégis milyen eleven. Ő mosolyog, miközben pipiskedve lépked mellettem a kék pöttyös ruhájában. Hazaviszem, ahol nem felejtik el sosem…. Nem felejtem el.

Kiemelt kép: pinterest.com