Ahol a szív lakik – Ajánló Csendes Nóra Zápor utca című könyvéről

Ahol a szív lakik – Ajánló Csendes Nóra Zápor utca című könyvéről

„…ha láthatnánk az apró mozzanatokat, amelyek pillanatok alatt sorsokat alakítanak át, talán nem követnénk el újra és újra ugyanazokat a hibákat.” (Csendes Nóra: Zápor utca)

De baj-e egyáltalán, hogy fejet hajtunk a sorsunk előtt, és vakon, lehunyt szemmel sietünk a vesztünkbe? Kevesebbek leszünk ezáltal, vagy a tapasztalat keserédes íze már örökké a bőrünkbe ivódik, és minden reggel megkísért a kávé felszálló illatában?

A Zápor utca sok gondolatom bölcsőjeként szolgált, miközben a hangulata gyengéd dallamként ringatott álomba. Csendes Nóra szavai apró jégkristályokként telepedtek meg a szívemen, és el sem akartam engedni őket – a tenyeremen ültek, de tudtam, ha összecsukom, ha megszorítom, egy szempillantás alatt semmivé olvadnak majd. De én szerettem volna megtartani. Zsebre dugva magammal cipelni őket, hogy enyhítsék a magányomat, mert ilyenek a számomra kedves szavak.
Ám velem maradtak, és néha a fülemben csengenek, ahogy a Margit hídon sétálva a város fényeit nézem, vagy csak átvágok a körúton a dudáló autók között. Tudom, hogy ugyanazok a szagok kísértenek, talán ugyanazok az emberek lökdösnek most engem is, akik a regényben Bogi mellett utaztak két mondat végállomása közt. Van ebben valami titokzatos varázslat.

A Zápor utca egy csodálatosan megírt történet, amelynek tulajdonképpen két főszereplője van: az egyikük Bogi, a vidéki gimnazista lány, aki a fővárosban készül folytatni egyetemi tanulmányait; a másik szál pedig az ’50-es évek forgatagába repít vissza bennünket. Nóra olyan elképesztő érzékletességgel mesél a régi korról, hogy megfeledkeztem arról, valójában melyik időben létezem – láttam magam előtt a falut, a régi házakat a hosszú udvarral és az istállóval, éreztem a föld és a széna illatát. Ha a fecskék hajóznak, eső lesz. A tyúkok meghitten kapirgálnak, néha odacsípnek egymásnak, és a levegő mellékíze a tisztaságra emlékeztet, mintha mindig megbújna benne egy leheletnyi tavasz. Persze a saját emlékeim átitatják a tintát, de nem mind hasonlóan álmodunk? 

„Mindig is úgy képzeltem, hogy a szerelem valami sokkal őszintébb, nem olyan csillogó, inkább csak tiszta. Olyasmi, amiért egy ember palotát építtet a halott felesége tiszteletére, vagy amiért képes éveken át írni valakiről, akivel csak pár percet töltött együtt. Olyasmi, amiért a leghangosabb ember is hallgatásba tud burkolózni.” (Csendes Nóra: Zápor utca)

A két idősík végül észrevétlenül, varratok nélkül simul egymásba, és nem hagy számunkra kételyeket. De a történet ezen felül sok más elemből építkezik: ott van természetesen a Fiú és az első igazi szerelem kissé esetlen bukdácsolása az összesimuló térdekkel és kimondatlan szavakkal, amikor egy pillantás magában hordozza az egész világegyetemet. Amikor minden eddigi kérdésedre válasz lehet egy csók vagy két egymásba kapaszkodó ujj. Minden eget rengető gyönyörűsége és kínja. Amikor minden sejteddel hiszed, hogy ez örökké tart, az óvó, tökéletes szappanbuborék sosem foszlik szét, mert olyan mélyen ivódtatok egymásba, ami már kigyomlálhatatlan – és talán így is van.
…és ott remegnek még a felnőtté válás első botladozó léptei, családi problémák, a testvérekhez és barátokhoz fűződő, változó viszony, és az életünkben felmerülő új, eddig ismeretlen tapasztalatok és gondok. Mindannyian éreztük már otthontalannak magunkat egy új, ismeretlen helyen, amikor a bőrünk viszket a rengeteg kételytől, és az éjjel sötétebbnek tűnik, mint valaha. Aztán eljön a reggel, és felszegett fejjel nézünk farkasszemet az élettel. Észre sem vesszük, hogyan hagyjuk magunk után a gyermekkor levedlett tündérporát az eső koptatta szürke járdákon.

Sok oka lehet annak, ha egy regény hozzám nő, de a Zápor utca talán legfőképp az írásmódjával fogott meg – a betűk nem csupán szavakká és képekké formálódtak a fejemben, hanem betöltöttek, becéztek, öröm volt ízlelgetni őket.
A szereplői élnek, lélegeznek, rám kacsintanak a lapokról, és könnyedén elhiszem, hogy akár a szomszédban is élhetnek, és talán összefutok velük, amikor legközelebb leviszem a szemetet. Egymásra mosolygunk, majd tovább megyünk, de az életünk egy pillanat erejéig észrevétlenül egymáshoz csiszolódott, és a pattanó szikrák füstös kis nyomot hagytak a levegőben.

Csendes Nóra regénye egyszerre időutazás, fejlődéstörténet, önvizsgálat és szerelmi történet – egy olyan regény, amely észrevétlenül nő hozzád olvasás közben.

Szerző:

"Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron."