Érted dobban bomló szívem, szerelmem,
pumpálja még szénfekete vérem.
Bár ne sírbolt volna házam régen,
ne kellene fagyos földben hevernem.
Ám egyszer majd nem kell téged keresnem,
szép alakod felfedi a hold fénye.
Elém tárul holt szerelmem lénye,
s minket rejt majd el halotti leplem.
A sötét éj majd sóhajunkat hallja,
a zordon hajnal néma eskünk vallja,
a kesergő pirkadat velünk búsul.
Minket óv majd az ónix színű égbolt,
elvész az óra, mikor idegen volt
a rémmosolyunk s rothadó húsunk.
Kiemelt kép: DeviantArt
