Zsilipet nyitottam. Gát szakadt.

Zsilipet nyitottam. Gát szakadt.

Valahogy mindig így alakul.
Ott vannak a nagy boldogságok apró szépséghibákkal, aztán a végén már el sem tudjuk képzelni, hogy egyáltalán léteztek.
Csak a hibák maradnak apró szépségpöttyökkel.

“Te boldog vagy?” – Néztél rá égőkék szemekkel és én hirtelen, ahogy mondják, se köpni, se nyelni nem tudtam. A testemből minden erő kiszállt és megbűvölten néztem, hogyan gördül ki az ajkaid közül a “mert én nem”.
Fejben ezeregyszer lejátszott párbeszédet ültettél át ezzel a valóságba.

Hatalmas barna szemeim.
Érzem.
Még feszül.

 

Kép forrása: pinterest.com

Kép forrása: pinterest.com

Aztán csak kibukott belőlem a zokogás, átvágtatott a mellkasodon, összegabalyodva megbújt az ágy és a fal közötti hétcentis szakadás mélyén, hogy aztán újra neked csapódjon nyomorultul nyüszítve, szádat keresve.
Azon az éjjelen ezerszer szorított magához és távolodott el.
Háromszor nézte meg magát a fürdőszobád tükrében, keresve valamit, ami jelzi a belé vésett fájdalmakat. Vagyis te. Az általad belé vésett fájdalmat kereste.
De ő továbbra se volt más, dacos, könnypatak áztatta zokogás.
Kiemelem. A zokogás, nem én.
Aki tegnap még veled ücsörgött meg nevetett. Tegnap.
Ott volt, ő volt. felfeszítve. Ma meg szabadjára engedve. Ma.

Kicsikarta tőled a “megpróbálom nem feladni”-t, az nem gördült, súlyosan zúgott át a sötéten, hatalmas puffanást hallatva valahol messze.
Azóta se láttam viszont.
Téged sem.
Nem írsz, nem beszélsz.
De szeretsz.
Tudom, persze. Érzem is.
Annak ellenére, hogy üresség szalad ki a számon a neved hallatára és feneketlen kutakká mélyülnek a szembogarak.

Én azóta igyekszem figyelni.
Keresni magam.
Hinni.
Azóta hallom mások remegéseit.
Azóta is feszül.
Futás az életem.
Reméljem még a holnapot?
Holnap? – Nevetséges vagyok.

Szerző:

"Ha itt nem találsz, keress meg ott."