“a történelem talán csak ürügy, hogy ízig-vérig mai történeteket mesélhessek – interjú Gáspár Ferenc íróval

“a történelem talán csak ürügy, hogy ízig-vérig mai történeteket mesélhessek – interjú Gáspár Ferenc íróval

Tavaly ért az a megtiszteltetés, hogy Gáspár Ferenc elküldte nekem két regényét, a Janust és a Galeottot, amelyekből azóta megszülettek a könyvajánlók is. Az írót a Történelmi Regényírók Társaságán keresztül ismertem meg, de a beszélgetésből kiderült, hogy Gáspár Ferencet nem csupán a történelem érdekli, annál sokkal színesebb alkotói pálya áll mögötte. Ha olvastátok az könyveket vagy a könyvajánlókat, illetve érdekel titeket egy hazai szerző életpályája, az íráshoz való viszonya, mindenképp olvassátok el a vele készült interjúmat!

Mesélj kicsit magadról! Hogyan jött az ötlet, hogy írni kezdj?

Ez elég régen történt. Aki szeret olvasni, az előbb-utóbb szerintem megpróbálja. Csak eleinte – még fiatalon –, azt hittem, hogy csupán megtörtént esteket szabad leírnom, mert, ha én találom ki, akkor az olvasók rá fognak jönni. Ez eleve hibás gondolkodás volt, mert nem jártam végig: miért baj az, ha az olvasók erre rájönnek. Csak mostanra derült ki számomra, hogy attól féltem, nem leszek hiteles. József Attilával szólva: „Az igazat írd, ne csak a valódit!”

Mesélj az írásról! Mit jelent számodra?

Tulajdonképpen az egyik legjobb játék, amit rendszerint saját magammal űzök. Néha akadnak ehhez a játékhoz rendkívül kreatív és kooperatív szerkesztők is.

Mi az, amit adni tudsz az embereknek azáltal, amit csinálsz?

Erre a kérdésre nem egyszerű a válasz. Hiszen, ha azt válaszolom, hogy örömet, tanulást, velem való játékot, a magyar történelem jobb megismerését, akkor nyilván beképzeltnek tűnhetek. Azt meg nem mondhatom, hogy semmit, mert az meg egyáltalán nem igaz. Igazából erről nem engem kellene megkérdezned.

Melyik volt az első regényed, és hogy jutottál el a kiadásáig?

A strucc vére volt az első regényem, Nagy Lajos nápolyi hadjáratairól szólt, de már szerepelt benne kerettörténetként az a napjainkban élő és kitalált New York-i kisfiú, aki magyar származású nagypapája révén – no meg egy kis varázslattal –, jut el a középkorba, és aki majd még nyolc további könyvem főszereplőjévé vált.

Janus és Galeotto élete, művészete mivel fogott meg téged?

Janust egy barátomnak köszönhetem, Diószegi Szabó Pál költőnek. 2015-ben Tokajon azt kérdezte tőlem, hogy miért nem írok regényt magyar trubadúrról.

Mert nem volt ilyen, válaszoltam. Persze, tudtam, éltek régen Magyarországon regösök, énekmondók, de olyan igazi, nyugati értelemben vett trubadúr, nálunk nem volt, vagy legalábbis még nem tudunk róla. Ezért dobtam fel az ötletet, hogy mi lenne, ha Janus Pannonius lenne a főszereplője a regénynek. Az ő álmaiban jelenik meg aztán a kitalált trubadúr, Ádám. Az ő verseit pedig igazából Szabó Pali írta. Így kezdődött. Aztán hamarosan kiderült, hogy Janus egyáltalán nem olyan egysíkú figura volt, mint amilyennek a középiskolában megismertük. Rengeteg pajzán, tizennyolc karikás verse van a ferrarai évekből, később pedig olyan filozófiai mélységekig jut, ami teljesen modern. Olyan ő, akár egy huszadik századi költő, aki hisz a reinkarnációban és sok más fantasztikus dologban. És mindez fantasztikusan széles antik műveltséggel megspékelve.

Galeotto pedig leginkább a jelmondata miatt: „Halandónak születtünk és a vég már kezdettől ott lebegett a fejünk felett.” Természetesen nem csak ezért, hanem, mert hol hívő volt, hol nem, egyszer elzarándokolt a szentévben Rómába, máskor pedig letartóztatta a velencei inkvizíció eretnek tanai miatt. Olyan polihisztor tudós volt, aki bohóc és nevettető is egy személyben, élete második felében egyértelművé válhatott számára, hogy a jelmondata igazsága megkérdőjelezhetetlen. Ilyenkor aztán nincs mit tenni, meg kell írni a nagy műveket…

Honnan jött az ötlet, hogy éppen történelmi regényeket írj?

Nem csak történelmi regényeket írok, a novelláim nagy része ma játszódik, vagy a nem túl távoli jövőben, tehát sci-fi szerű történeteket is írok. Ezenkívül van egy könyvem, az Ördögvér, amely egy ma játszódó pszichológiai kalandregény.

Hogy a kérdésre válaszoljak: eredetileg magyar-történelem szakon végeztem, és mikor megjelentek a Harry Potter regények, rögtön az jutott az eszembe, hogy én is tudnék hasonlókat írni, de úgy, hogy benn legyen a magyar történelem, tehát szórakoztatva tanítson. Így kezdődött.

Ezzel együtt az én regényeim, nem hagyományos értelemben vett történelmi regények, a történelem talán csak ürügy, hogy ízig-vérig mai történeteket mesélhessek, olyan hús-vér szereplőkkel, akik ma is élhetnének. Sok-sok álom, fantázia, mesei betét van bennük. Ha nagyképű lennék, azt mondhatnám, hogy ez mágikus realizmus. De nem vagyok nagyképű. (Csak egy kicsit.)

Van valaki, akire felnézel, esetleg olyan író, akit példaképednek tekintesz? Ha van kedvenc idézeted, oszd meg velünk!

Az embernek sok példaképe van, és sok idézete, ez mindig változik. De a legtöbbet Gion Nándornak köszönhetek, talán ő volt az egyik példakép. A másik fura módon az a Kertész Ákos, aki szerencsétlen nyilatkozatai miatt majdnem kiírta magát a magyar irodalomból. Pedig a Makra nagyon fontos mű, annak idején ronggyá olvastam. A maiak közül is van néhány, például Novák Valentin, vagy Király Farkas, legújabban pedig az Idegenek c. trilógiája miatt Petőcz András. Pósa Zoltánnak is van egy regénye, a Mediterán tintabúra, ami szerintem zseniális.

A klasszikus magyar írók közül szintén sok kedvencem van Márai Sándortól kezdve Karinthy Frigyesig. Nehéz lenne felsorolni őket.

A külföldi írók közül pedig talán Hrabal, a nagy oroszok és Bulgakov hatott rám a legjobban, de „mindenevő” vagyok.

Mint fentebb említettem, az idézetek egy idő után változnak, új mondatok, szállóigék lesznek fontosak az ember számára. Legújabban egy nagyon fontos van, Galeotto Marzióén kívül, és ezt nem írótól hallottam, hanem Kassai Lajos lovas-íjásztól, és valahogy úgy szól, hogy nem feltétlenül a krisztusi szeretet az elsődleges, hanem az út, amin végig kell mennünk. Ha megtaláltuk a saját utunkat, akkor, aki ott szemben jön, vagy éppen velünk tart, azt úgyis szeretni fogjuk. Ezzel persze lehet vitatkozni, de az olyan idézet vagy bölcsesség, amivel nem lehet, az talán nem is jó. Kivéve persze Galeottóét.

Mi az, amire a legbüszkébb vagy, mióta írással foglalkozol?

Talán arra, hogy nem csupán a regényeim jelennek meg, hanem az elbeszéléseim is a különböző online-, illetve hagyományos lapokban. És természetesen arra, hogy már harmadszor kaptam alkotói ösztöndíjat a Nemzeti Kulturális Alaptól.

Mivel foglalkozol, amikor éppen nem írsz?

Legújabban: unokázom! Ez az egyik legjobb foglalkozás! Egy éves, és hihetetlenül huncut fickó. De szeretek kirándulni, meg országot járni a feleségemmel, és természetesen a napi olvasás is rendkívül fontos. Olyan nincs, hogy valaki csak ír, és nem olvas. Ráadásul újabban elég sok recenziót írok a kortársak műveiről. És ha nincs pandémia, akkor rengeteget utazok Kárpátaljára, Erdélybe, meg itthon is, ahova hívnak. Rendhagyó történelem órákat tartok – bármilyen korosztálynak.

Mi inspirál, vagy motivál a mindennapokban?

Nézd, azt hiszem, beszélhetünk őszintén. Én fiatalnak érzem magam, de az éveim azért már nem egészen ezt mutatják. Ez a legjobb motiváció. Meg persze az, ha a felségemnek tetszik, amit csinálok. A lányaimról és a barátaimról nem beszélve. De nagy inspirációt jelent az is, hogy rendre újabb és újabb írásokat kérnek tőlem a nyomtatott és online irodalmi lapok szerkesztői egyaránt. Roppant jó érzés látni, hogy szükség van rám, hogy szeretik, amit csinálok.

Mi az, ami boldoggá tesz?

Hú, de nehéz. Ez egy nagy szó, valami földöntúli érzést gondolunk alatta. Inkább azt mondanám, hogy örülök, ha elvégzem, amit vállaltam, ha megjelennek az írásaim, ha együtt lehetek a szeretteimmel, és ha – nem veszítem el az önuralmamat. Mert sajnos ez is megesik, pedig azt hittem, már túl vagyok rajta. Nyilván az is roppant jól esik, ha elismerő kritikákat olvasok a munkáimról, de az egy kicsit már olyan, mint amikor a gyerekét dicsérik az embernek. A gyerek érdeme, ha jól tanul, nem az enyém.

Mik a további céljaid? Dolgozol új kéziraton/kéziratokon?

Most éppen a Janus – Galeotto – Én, Mátyás király trilógia harmadik kötetét írom, de ahogy befejeztem rögtön nekivágok a Trianon fiai folytatásának, a Trianon gyermekeinek.

Ha úgy érzed, hogy még van olyan, amit szívesen megosztanál velünk most azt is megteheted!

Rendben. Tagja vagyok egy roppant vidám csapatnak, a Történelmi Regényírók Társaságának. Ezenkívül még egy kis kiadót is működtetek, a Coldwell Könyveket. Kiadóként elindítottam egy új sorozatot, Élő Irodalom címmel, melyben kortárs szerzők monográfiáit jelentetem meg. A sorozat rengeteg pozitív szakmai visszajelzést kapott.

2018-ban pedig az a megtiszteltetés ért, hogy a Falvak Kultúrájáért Alapítvány a Magyar Kultúra Lovagja elismerésében részesített.

Köszönöm az interjút!