Deborah Hewitt első regényét olvastam az elmúlt napokban, amely Lélekmadár címmel jelent meg az Agave Könyvek gondozásában. A gyönyörű borító és az ütős mottó egyből megvett magának. És a lelkesedésem csak fokozódott, amikor rájöttem, hogy ez az urban fantasy a finn mitológián alapszik, találkozhatunk benne varázslényekkel, lélekmadarakkal és magával a halállal is.
A teste már elveszett, ő azonban szárnyalt. De nem madár volt, hanem lélek. Estifecskéje elröpült, fakó szárnyai már csupán foltok a holdvilágos égen. Lélekmadara – a Halál madarának ikertestvére – magára hagyta, ám ezúttal nem érzett fájdalmat, hiszen szabad volt.
A regény első fejezete megtévesztett. A nyelvezet kissé túlírt és finomkodó volt, így elsőre azt hittem, egy pár századdal korábbra repít majd vissza minket a történet, aztán a következő fejezetben belecsöppenünk egy huszonéves nő mindennapjaiba, aki a mai Londonban próbálja meggyőzni a főnökeit, hogy ő bizony jó munkaerő. Körülbelül annyira volt eredményes és szerencsés ebben, mint Bridget Jones, és ez a balszerencsesorozat végigvonul a regényen. Mondjuk azt, hogy főszereplőnknek, Alice-nek nincs ínyére a tervezgetés és gyakran megy fejjel falnak. És ez csak fokozódik, amikor megjelenik az életében egy idős hölgy és karjai között hal meg madarakról zagyválva, aztán szinte rögtön betoppan az életébe egy sötét alak, aki úgy öltözködik mint egy temetkezési vállalkozó és elkalauzolja London ikervárosába, a varázslatból szőtt Varjútanyára.
– Bízonyítsd be… hogy itt minden valódi, és én ellenkezés nélkül követlek.
A fiatalember szája sarkában alig észrevehető mosoly játszott.
– Az ígéret szép szó!
Eleinte szórakoztatott a lány csetlése-botlása, Crowley-val vívott (akinek nem a vezetékneve, hanem a keresztneve a holló) szócsatái, olykor magamra is ismertem benne, de a regény vége felé már csak a fejemet fogtam, hogy képtelen a fejlődésre, változásra. Bár ebben szerintem az is benne lehetett, hogy az írónő maga sem tudta, hogyan alakítsa a történet közepét, mert egyébként az eleje és a vége egészen egyben volt. Sajnos a mellékszereplőkből sem kapunk sokat, pedig a halottidézők és a halálkultusz témája igazán többet is megérhetett volna.
– Éjszaka van – sóhajtott Crowley. – Hideg van, esik, az öltözéked a legnagyobb jóindulattal is egy darab csipkefüggönyből és egy úriember kabátjából áll. Mennünk kell, mielőtt még halálra fagysz. Vagy, ami még rosszabb: mielőtt én halálra fagyok.
– Egy úriember kabátja? Pontosan hogyan határoznád meg az, hogy úri…?
– Ha nem kell az a francos kabát, Wyndham, visszaveszem – mordult fel Crowley ingerülten.
A Lélekmadarat főleg női olvasóknak ajánlom, mert Alice megnyilvánulása olykor chick lit irányába mozdítják el zsánerügyileg a regényt, és többségében az ő karakterét követjük az események sodrásában. Crowley az örökkön titokzatos, sebzett lelkű, mogorva szereplő színében tündököl, így csak az utolsó pár oldalon láthatjuk, ő miképp vett részt az események összjátékában.
A Lélekmadár egyedi ötletek, kiszámítható, de jól működő fordulatok összessége, de valahol volt egy kis hiányérzetem, mert az írónő ugrált a stílusok között, olykor nagyon szépirodalmi akart lenni, máskor pongyola volt és dobálózott a szleng szavakkal. Az biztos, hogy az angol szerző le sem tagadhatta volna a gyökereit, mert ez a regény olyan volt, mintha Neil Gaiman és Jane Austin szerelemgyerekeként jött volna a világra, bár az tény, hogy az első kötetes szerzők által írt történetek gyerekbetegségei is érződtek rajta. Öszességében élveztem, szívesen elolvasnám ezt a történetet Crowley vagy a Halál szemszögéből.
Ha tetszett az ajánló, a regényt itt találod:
