R. F. Kuang regényei közül a Mákháború c. fantasy trilógiájához volt már szerencsém, írtam is a sorozatról cikeket ide a Lendület Magazinra (Mákháború, Sárkány Köztársaság, A lángoló isten), de már a Bábel is itt csücsül a polcomon eredeti, angol kiadásban. A kínai származású írónőnek ezúttal egy realista kötetét hoztam el nektek, amely az írói élet és az emberi természet legmélyebb, legborzalmasabb bugyraiba taszít magával. Thriller, bár számomra nem ez a vonal volt az, ami miatt pár nap leforgása alatt kiolvastam. Pedig én nagyon ritkán olvasok realista regényeket!
Az írás áll legközelebb a varázslathoz. Az írás a semmiből teremt valamit, más világokra nyit ajtót. Az írás hatalmat kínál, hogy alakíthasd a saját világodat, ha a való világ túl sokszor rúg beléd. Az írás abbahagyásába belehalnék.
Főszereplőnk, June, egy középszerű író, akinek az első kötete hatalmas bukás lett. Önértékelése és írói ambiciói romokban, míg egyetemi barátnője sikert sikerre halmoz. Nem is mondaná igazi barátnak a kínai származású, felkapott írónőt, inkább csak egy ismerősnek, de valamiért újra és újra keresik egymást. June mérhetetlenül irigy rá, hiszen egyszerre kezdték, egy helyről indultak, de Athena már az iskolapadban is zseninek számított. Aztán egy nap a kapcsolatuk szorosabbá válik, és Athéna felhívja magához a lányt, hogy palacsintázzanak és igyanak még pár kört, ha már az este olyan jól alakult. És egyszer csak June azon kapja magát, hogy álbarátnője a nyakát markolászva fuldoklik a félnyers palacsintától, aztán ő lesz az egyetlen szemtanú, aki látta a feltörekvő reménység halálát.
A szavak izzó szénként parázslanak a mellkasomban, táplálnak engem, és mindet ki kell írnom magamból, mielőtt elemésztenek.
June szemszögéből olvashatjuk a történéseket, így valamikor nagyon együtt tudtam vele érezni, máskor nem is értettem, hogyan képes bizonyos dolgok megtételére. Már az elején meglepett, hogy elpakolta Athéna félkész kéziratát, aztán elkezdett dolgozni rajta. Ami igazából nem is lett volna annyira problémás, ha szerzőtársként keres neki kiadót, de ő továbbmerészkedett és az egészet plagizálta, még ha rengeteg energiát is fektetett abba, hogy gatyába rázza a regényt. Értettem a szenvedéseit, a mozgatórúgóit, viszont az egy másik kérdés, hogy morálisan ki meddig képes elmenni, hogy elérje a célját. Főszereplőnk a kifejezetten kínai történelmen, rasszizmuson alapuló történetet csak úgy tudta eladni, ha ő is kicsit idomul a körülményekhez, kínai hangzású írói álnevet vesz fel, a fotózáson is olyan kép mellé teszi le a voksát, amelyen keletiesnek tűnnek a vonásai. Mert természetesen ő maga tőzsgyökeres amerikai, ha lehet ilyen mondani, de semmiképp sem ázsiai származású. És lassan egyre jobban belebonyolódik a saját hazugságainak hálójába, meghasonlik, már képtelen eldönteni, ő mit adott hozzá a sztorihoz és ki is ő valójában.
Sosem tudhatod, hogy amit alkotsz, értékes-e egyáltalán, és az első apró jelre, hogy lépéshátrányba kerültél az irodalom dzsungelében, máris száguldasz a kétségbeesés bugyrai felé. Csak a saját szövegedre figyelj, tanácsolja mindenki. Ami rohadt nehéz, amikor mindenki más az arcodba nyomja a magáét.
R. F. Kuang tökéletesen átlátja az írói élet buktatóit, a közösségi média és az írói csoportok működését, szociálpszichológiai szempontból is nagyon izgalmas és szomorú jelenségekre mutat rá. Írásán érződik a saját tapasztalat is. Bemutatja, hogy lájkvadászat közben, a pár perces hírnév iránt epekedve, az érdekkapcsolatok gyűrűjében miként válik az ember függővé, mennyire megváltozik és mennyire rá tud arra gyógyulni, hogy külső megerősítésekből nyerje az önbizalmát. Kifigurázza a rasszimus és a fordított rasszizmus jelenségét is, a tényt, hogy mennyire fontos a mai világban, milyen a bőrszíned és hogyan kommunikálsz a közönséggel. Bemutatja, hogy az írótalálkozókon, a médiában milyen vajmi kevésbé köszön vissza az, ami a színfalak mögött zajlik, hogy mennyire a marketing és az üzlet a lényeg, és író mennyire elveszik ezekben, mennyire nehéz ezek mellett magára az írásra fókuszálni. Az író önmaga válik a termékké.
Amikor elült volna a történet, a közepe-vége tájékán, akkor került elő az igazi thriller-szál, amely a lélektani szorongásokból, az üldözési mániából öltött testet. Bár nekem enélkül is sokat adott a regény, tuladonképpen számomra mégis ijesztőbb volt azt látni, mennyire kifordul magábóla főhps, és mennyire elveszteni a realitáskontrollt a végére. Valamilyen szinten bennem is helyrerakott pár dolgot, és megmutatta, milyenné nem akarnék válni. Az alkotás nem erről kell, hogy szóljon, senki sem emiatt kezd bele.
Ha leplezni akarsz egy hazugságot, tárd közszemlére.
Néhol humoros, máskor vérfagyasztó, de mindenképpen olvasmányos és rendkivül okos ez a könyv. Imádtam, még akkor is, amikor megborzongtam attól, mennyire eltorzítja az embert a siker iránti vágy, a lebukástól való félelem. Pszichothrillernek zseniális volt, de valószínűleg azoknak nyújt igazán sokat, akinek fontos szerepet tölt be az életében az írás, a marketing vagy a közösségi média. Hatalmas igazságokat fogalmaz meg Kuang, és alig várom, hogy a következő regényét kézbe vehessem, legyen az fantasy, vagy realista történet.
Köszönöm a recenziós példányt a Magnólia Kiadónak!
