Rebecca F. Kuang Astounding-díjas szerző Mákháború trilógiája lezárul az Agave Könyvek gondozásában nyáron megjelent A lángoló istenben. Az idehaza megosztó kritikákat kapott sorozat előző két kötetéről, a Mákháborúról és a Sárkányköztársaságról már írtam a korábbi években. Az írónő egy távolkeleti mintára épülő fantázia világba kalauzol el minket, amelyben hatalmas áldozatot követelő háború zajlik többíziglen, amelyből a sámánok és az istenjeik is kiveszik a részüket.
A világ éber és nagy birodalmait őrületbe kergette, mennyi mindent felejtettek, ezért úgy döntöttek, lemészárolják azokat az embereket, akik még tudtak álmodni.
Zsin a nyomorban élő déli tartományokból küzdötte fel magát, nemcsak katona, vezető, hanem sámán is. Aki a korábbi részeket olvasta, az tudja, hogy Zsint sosem a logikus érvek irányították, hanem forrófejjel belement a harcba, és sajnos ugyanígy választotta meg a szövetségeseit, érzelmi alapon, így nem meglepő, hogy az esetek többségében kijátszották, átverték, vagy kiszolgáltatták a különleges származása és hatalma miatt. A köztársaságpartiak és a távolról jött idegenek elől a déliekhez menekült, majd a főnix köré épülő legendát meglovagolva, csapatokat vezet és településeket szabadít fel a mugeni rabiga alól. Persze, ez csak a kezdet, Zsin sem elégszik meg ezzel, és természetesen a valódi ellenség már nem a japánokat megtestesítő megmaradt mugeni katonák, hanem a heszperiaiak, akik az északiakat vezető Jin-családba mélyesztették a körmeiket.
… az idő körbe-körbe halad. Nem keletkeznek új történetek, csak a régieket mondják el újra és újra, miközben a világegyetem végighalad a civilizációk során, és a reménytelenség felé sodródik.
Annak idején, amikor letettem az első kötetet, azt hittem, nem lehet folytatni vagy fokozni ezt a történetet, de tisztában voltam azzal, hogy egy még két rész hátra van, így kíváncsian vártam, mit hoz ki ebből Kuang. Zsin iskolai éveiből ismert Kitaj, Nö-csa és Venka is fontosabb szerepet kap ebben a részben, ahogy a legendás trifekta, a néhai uralkodói hármas, a sámánok sámánjai is előkerülnek és ezúttal teljes létszámban! Körbeér a történet, minden szereplő megleli a helyét és célját, miközben halálban és sírásban ezúttal sincs hiány.
Vajon ki lesz a felperzselt Nikan Birodalom új uralkodója? És vajon egy legenda születését olvashattuk, vagy egy hatalmas bukás történetét? Nem akarom lelőni a trilógia záróakkordját, de az biztos, hogy azoknak, akik beleélik magukat a sorokba, ahogy én is, a szeme nem marad száraz.
Érdekesség, hogy a regény végére egy novellát is kapunk, amelyben Nö-csa szemén keresztül követhetjük végig az eseményeket. Nekem ez volt a kedvenc részem, mert végre nem Zsin érzelemközpontú, olykor esztelen tombolását kísérhettem végig, hanem egy külső megfigyelő, egy észérvekre támaszkodó és uralkodásra nevelt fiú gondolatait olvashattam.
A nagy bölcs, Csuang-ce egyszer azt mondta, nem tudja, hogy arról álmodott-e, hogy este pillangóvá változott, vagy hogy mindig egy pillangó álmában élt. Ez a világ egy pillangó álma. Ez a világ az istenek álma. És amikor az istenekről álmodunk, az csak annyit jelent, hogy felébredtünk.
A lángoló istent mindenképp ajánlom azoknak, akik elolvasták az első két kötetet, mert méltó zárása a trilógiának. És azoknak is bátran ajánlom a Mákháború sorozatot, akik még nem vágtak bele, mert egy pörgős, fiatalos, kínai mítoszokra és történelemre épülő, epikus fantasy történet, amelyben mind a világ, mind a karakterek alaposan kidolgozottak.
Ha tetszett az ajánló, a regényről többet:
