Kim Stanley Robinson a kortárs science fiction egyik nagy alakja, akinek mindegyik regénye alapműnek számít a zsáner kedvelőinek körében. Nekem eddig a Vörös Holdhoz volt szerencsém, amely komoly politikai és ökológiai kérdéseket feszegetett, és bár lassan haladtam vele, mert olykor nagyon száraznak éreztem, ezért nem volt könnyű olvasmány, mégsem tudtam félretenni vagy figyelmen kívül hagyni. Nem voltam másként a legújabb regényével sem, sőt! A szerző tavaly megjelent eposza, A jövő minisztériuma sokkal közelebb került hozzám, a szellemisége, a témái sokkal jobban megmozgattak.
Tehát egy darabig úgy tűnt, hogy ez a hőhullám is olyan lesz, mint az amerikai lövöldözős tömeggyilkosságok – mindenki meggyászolja, mindenki elítéli, majd mindenki megfeledkezik róla, vagy elhomályosítja a következő, amíg napi gyakoriságúra nem sűrűsödik, és megszokottá nem válik.
Perzselő hőhullám érkezik és emberek milliói meghalnak Indiában, amelyet Frank a saját bőrén tapasztal meg és egyedüli túlélőként tér magához a napokig tartó, halálos kánikulából. Ez a traumák kora. Többek között az ő sorsát kísérhetjük végig, láthatjuk, hogy egy trauma vagy katasztrófa hogyan nyomoríthat meg embereket, valamint a közeljövőben bekövetkező klímakatasztrófák és ellenlépések sorát. És ez az, amitől ez a regény ennyire aktuális és annyira valós! 2025-ben kezdődik a történet, két év múlva, és nincs benne semmi elrugaszkodott, eltúlzott, mert a klímaválság valóban itt van, már át is lépett a küszöbön. Már hogyan lehetnél mentálisan ép, ha a FÖLD, amin élsz, haldoklik? Így hát az emberiség egy maroknyi csoportja úgy dönt, hogy küzdeni fog ez ellen. Egyesek terroristaként lázadnak a fennálló kapzsi, kizsákmányló, környezetvédelemre fittyet hányó elit ellen, de akadnak, akik törvényes keretek között igyekeznek tenni az emberiség jövőjéért és világ túlsó végén, Svájcban, a pontosság, a jómód és pénz államában megalapítják a jövő minisztériumát.
Mire a pánikroham elkezdődött, már késő volt: a testében azonnal tombolni kezdett a biokémiai anyagok tornádója, ami úgy lüktetett az ereiben, mint a legdurvább paranoiát okozó kristálymet.
Ezt hívják poszttraumás stressz-zavarnak. Ezt tudta, sokszor hallotta már. A PTSD korunk mételye.
Mary, az ír származású politikus lesz a minisztérium feje, és több tudományos, jogi és pénzügyi szakemberrel karöltve igyekszik az ökoszférát helyre hozni, az emberiség jövőjét megmenteni. Nehéz fába vágták a fejszét, mert számos bankszektorban dolgozó úriember, olajmágnás és gazdag üzletember meggyőzésén keresztül vezet az útja, amely egyáltalán nem zökkenőmentes. Nehezen indul a szekér, csak elnapolni tudják egy újabb, akár milliókat elpusztító hőhullám vagy cunami támadását, és bár léteznek elméletek a megoldásra, azok túlságosan szembe mennek az aktuális piacgazdasággal, a fogyasztó társadalomban felnőtt generációk szokásaival. Ezért hát az idő fogy, így érzi ezt Frank is, ezért úgy dönt, a saját kezébe veszi az irányítást. Foglyul ejti Mary-t, és ezzel egy életre szóló, gyűlölettel és empátiával szövődött Stockcholm-szindróma veszi kezdetét. Fura az ő kapcsolatuk, és nem is igazán lehet definiálni, de a céljuk közös. Ebből a szálból szerintem többet is ki lehetett volna hozni, mint amit az író tett vele, de végül is az emberi tényező ebben a globális harcban eltörpülő apróság.
A múlt hullakeze eleven embereken keresztül kapaszkodik belénk, akik félnek elfogadni a változást.
A regény számos tudományágból gyorstalpalót nyújt a számunkra. Kapunk egy kis közgazdaságtani, pszichológiai, mezőgazdasági, informatikai, politikai fejtágítást, és a szerző gyakran oldalakon keresztül tárgyalja ezeket, ami az akciódúsabb vagy könnyedebb olvasmányok kedvelőinek ez sok is lehet, olykor nekem is szünetet kellett tartanom, ám egyben kíváncsian olvastam a sorokat. Nem állítom, hogy mindent meg is jegyeztem, vagy fel is fogtam, de minden egyes nap tanultam belőle valamit, amikor a könyv kezembe került. Kifejezetten élveztem a kognitív terápiás elmélkedéseket, vagy az antarktiszi gleccserkutatók törekvéseiről írt tudományos precizitással megfogalmazott sorokat.
Sokféle narratívát használ a regény. A fenti szinte egyetemi disszertációba illő tudományos okfejtéseket gyakran váltják jegyzőkönyvszerű fejezetek, amelyek csak vázlatosan adják vissza az megbeszélések, telefonhívások, találkozók történéseit, miközben mégis csak egy regényről beszélünk, így ezeket Frank és Mary élettörténetét is elmesélő fejezetek lazítják, illetve az aktuális témákat felvezető “katasztrófa szemelvények”, egy-egy tragikus eseményből kiragadott beszámolók színesítik. Ám nagy kedvenceim ebben az eklektikus káoszban a megszemélyesítések: például a Nap, a Piac, vagy egy szénatom szemszögéből kapunk fejezeteket, amiket mindig élvezettel olvastam és igyekeztem kitalálni, éppen “ki beszél”, mert általában csak a monológok végén derült fény rá.
– Azok az emberek , akiknek mindenük megvan, akik nem akarnak semmit, mindig elveszettek. Az a boldogság egyetlen igazi formája, amikor az ember akar valamit, és a munkája egyre közelebb viszi hozzá.
– A törekvés – jegyezte meg Badim.
– Igen. A boldogságra való törekvés maga a boldogság
Kim Stanley Robinson nem arról híres, hogy könnyen emészthető és követhető műveket ír, de azzal nem lehet megvádolni, hogy nem ad bele mindent. A Jövő minisztériuma igazi mestermű, tele ellentétekkel, igazságokkal, amely veséig hatoló őszinteséggel mutatja be a mai társadalmat és annak árnyoldalait. A legjobban mégis az tetszett ebben rendkívül összetett és epikus műben, hogy megoldásokat kínál. Rengeteg ötletet és elméletet felsorakoztat, amellyel javítani lehet Földanyánk állapotán. Nem tudom, hogy ezek a valóságban működnének, vagy sem, de én elhittem, hogy van remény. És egy igazi science fiction-nak pontosan ez a dolga! Hogy elhiggyük azt, hogy minden, amit olvasunk, egy napon valóban megtörténhet.
Ha tetszett az ajánló, a könyvet itt szerezheted be:
