Koratéli hideg reggelen, mikor kilépsz az ajtón azt várod, hogy a tegnap éjjel esett hó majd mindent betakar és ezért egy kicsit a lelked mélyén újra gyermek lehetsz. Aztán mint a szél, úgy csap arcul a kopár mindenség látványa, rájössz hogy rohannod kell, mert munka előtt még a boltba is be kell szaladnod. Nem vagy már gyermek. Már régóta nem. És abban a pillanatban ébredsz rá, hogy hiába lenne hófehér minden, neked akkor is be kell állnod a gépezetbe. Lassan robotokként működünk. Felkelünk, dolgozunk, hazamegyünk, otthon dolgozunk és lefekszünk. Szürke monoton hétköznapok azok, melyet átélünk.
De..
Kép: pinterest.com
Én mégis kicsit gyermeknek érzem magam. Reggel, mikor kiléptem az ajtón, vártam a fehér takarót, de nem estem kétségbe mikor láttam, hogy a szél el is vitte magával azt, amit az éjjel hozott. És igen, rohannom kellett, hogy a boltba is odaérjek, mert gyümölcsöt kellett vegyek, mivel így tél idején én is megfáztam. Utána irány dolgozni, majd haza, aztán a házimunkát elvégezni és a végén lefeküdni. Ennek ellenére nem érzem magam robotnak, aki a mindennapi gépezet fogaskerekeit megállás nélkül hajtja. Persze, hajtom én is, ahogy mindenki, viszont nem hagyom, hogy úrrá legen rajtam.
Reggelente élvezem a kávé ízét és illatát, és szeretem ahogy zuhanyzás közben a forró víz ellazít és felmelegít a vállamon át. Szeretem a szelet, ami csípi az arcom és szeretem a meleg teát, amit munkába érkezéskor megiszom. Szeretem, hogy otthon mindig süteményillat vár és élvezem, hogy esténként egy forró bögre leves mellett a könyvem egy másik világba invitál.
Szeretem a mandarin ízét, a karácsony melegségét. Szeretem a puha zsenília zoknikat és a vastag kucorodós pulcsikat. Szeretek férfi ingben rohangálni, és ha kell hangosan kiabálni. Felnevetni akár egymagamban, akár társaságban és izgulok mikor megszólal a csengő vagy a telefon jó nagy ricsajjal.
Mi mást mondhatnék még.. Azt hiszem lélekben még gyermek vagyok.. És ez az, ami felmelegít így tél idején. Mint egy bögre leves.
