“Keserédes monológ az emlékekről”-könyvajánló Milena Busquets-Ez is elmúlik c. regényéről

“Keserédes monológ az emlékekről”-könyvajánló Milena Busquets-Ez is elmúlik c. regényéről

Milena Busquets regénye épp úgy sorakozott a könyvújdonságok között, ahogy az összes többi. Semmi kihívó nem volt a borítóján, mi több, végtelenül egyszerűnek hatott. A címe viszont megdobogtatta a szívem. Nem azért, mert annyira frappáns, inkább azért, mert hosszú évek óta ez a mondat a vigaszom és a figyelmeztetőm is egyben. Vigaszom a nehezebb napokon. Figyelmeztetőm, amikor úgy érzem, minden csodás, és ennél gömbölyűbb már nem is lehetne az élet… Ez is elmúlik. –Mert valóban, a fentek és a lentek, a boldogság és a szomorúság úgy tűnik élethosszig tartó kompromisszumot kötött arra vonatkozólag, hogy melyikük maradjon uralmon. Mindkettő és egyik sem… mert minden múlandó.

covers_386829

forrás: www.moly.hu

Mikor elolvastam a fülszöveget, már az első mondat kíváncsivá tett…

„A testem pontosan egy templom ellentéte. Azzal próbálkoztam, jó, próbálkozom, hogy a fejem legyen a templomom. A testnek inkább vidámparknak kell lennie.”

…folytatva a történet leírásával pedig végleg rabul ejtett. Egy negyvenéves nő, név szerint Blanca gyászáról szól a történet, aki édesanyja elvesztése után, szerettei unszolására a tengerparti Cadaquésbe utazik, anyja nyaralójába. Vele tartanak barátai, gyermekei, furcsa mód két exférje, és a közelben van szeretője, Santi is. Ha pedig mindez nem lenne elég, felbukkan egy idegen férfi is a történetben.

Milena Busquets főhőse nyitott, szabad és eleven, mintha sosem tudott volna igazán felnőni. Az egyetlen igazi szál, ami a jelenben képes tartani, az a testiség. Kalandozásai, legyen szó régiről, vagy újról, segítenek neki egy kicsit abban, hogy a most-ban érezhesse magát, hogy az emlékek és a gyász miatti fájdalmat egy időre legyőzve, újra levegőhöz juthasson.

„Amióta meghaltál, sőt már előtte is, az volt az érzésem, hogy nem teszek semmi mást, csak szerelmet zsákmányolok, felszedegetem még a legkisebb morzsákat is, amiket az úton lelek, mintha aranyrögök lennének. Teljesen kész vagyok és szükségem van az újabb és újabb zsákmányra. Még az eladó mosolyára is a boltban, egy idegen kacsintására az utcán, a köznapi beszélgetésre a sarki újságossal, mindenre szükségem van, gyűjtöm őket, mert semmi sem elég, semmi sem használ.”

Miközben kibontakoznak előttünk Blanca és szeretteinek karakterei, az események gyors egymásutánban követik egymást, -melyek bővelkednek szexualitásban, életigenlésben, humorban, szeretetben, vágyakban és félelmekben-, a halál ugyanúgy jelen van minden oldalon. Ez a regény egy monológ. Egy nő monológja halott édesanyjához. Kettejük kapcsolatának emlékműve. Utazás a gyermekkortól a felnőttek világáig, utazás önmagában.

Azt hiszem mind így vagyunk, akik már veszítettünk el az életünkhöz megkérdőjelezhetetlenül hozzá tartozó személyeket. Hosszú ideig, mintha ők válnának az egyetlen valóságos társunkká. Sokáig próbálunk becsempészni a jelenünkbe, bennünk felsejlő emlékfoszlányokat. Vagy nem is. Mintha magára a jelenünkre borulna rá valamiféle nosztalgiafátyol. Csak ezen keresztül vagyunk képesek jó ideig látni és érezni a dolgokat. Talán azért, mert csakis így lehet elviselni.

„Az emlékek takaróként vesznek körbe, viszont végre nem akarnak megfojtani. Gondolom, éppen ezt jelenti egy családi ház: egy helyet, ahol mindenki élt egy kicsit, ahol a dolgok megtörténtek. Az élet, a mi annyira szerencsés életünk.”

Amit tanultam a regénytől és saját tapasztalatomból is, az az, hogy valakinek az elvesztése egy örök és betölthetetlen űrt képez bennünk. Az idő előrehaladtával mégis, ez az űr, mintha zsugorodni látszana. Nem, nem tűnik el, ez képtelenség. Viszont megtölthetjük. Emlékekkel és hálával. Azokkal a dolgokkal, amik csak a mieink voltak, azokkal a dolgokkal, amiket tőlük kaptunk, amik egy kicsit segítettek minket azzá válni, akik vagyunk. A másik pedig az, hogy mennyire fontosak a kapcsolataink. Milyen borzasztóan fontos az élményeket valóban megélni, egyetlen apróság mellett sem rohanni el, hiszen ezek az apróságok egyszer majd óriássá nőnek bennünk.

image

forrás: www.losinrocks.com

Ajánlom a könyvet azoknak, akik veszítettek már el valaki fontosat és azoknak a szerencséseknek is, akik nem. Azoknak, akik érzékenyek a pillanat fontosságára, ezekre az apró csodákra, melyekből mégis egy egész élet kerekedik ki. A mi életünk. Kéz a kézben másokéval.

Minden múlandó. Ez is elmúlik. De megőrizhetünk valamit. Emlékül.

„…Egyszer volt, hol nem volt, egy nagyon távoli helyen, talán Kínában, volt egyszer egy hatalmas, okos és együtt érző uralkodó, aki egy nap összehívta birodalma legkiválóbb bölcseit, a filozófusokat, a matematikusokat, a tudósokat, a költőket, és így szólt hozzájuk:
„Egy rövid mondatot szeretnék, ami mindig, minden lehetséges helyzetben használható.”
A bölcsek visszavonultak, hónapok és hónapok teltek el. Végül visszatértek, és ezt mondták az uralkodónak: „Megtaláltuk a mondatot, és a következőképpen hangzik: >Ez is elmúlik.<”
Te pedig így fejezted be: „A fájdalom és a bánat elmúlik, ahogy a jókedv és a boldogság is.”
Most már tudom, hogy ez nem igaz. Én már mindig nélküled fogok élni, egészen a halálom napjáig. Tőled kaptam a tudást, hogy a szerelem első látásra a szerelembe esés egyetlen lehetséges módozata (igazad volt), a művészet, a könyvek, a múzeumok, a balett szeretetét, a pénzzel való nagyvonalúságot, a megfelelő pillanatra tartogatott nagy gesztusok művészetét, az alaposságot a tettekben és a szavakban. A bűntudat hiányát, a szabadságot és felelősségtudatot, amit ez jelent… Te ajándékoztad nekem az őrült nevetést is, az életörömöt, a teljes átlényegülést, a játékokért való lelkesedést, azon dolgok megvetését, melyek érzéseid szerint kisebbé és levegőtlenebbé tették a világunkat: a kicsinyességet, a hűtlenséget, az irigységet, a félelmet, az ostobaságot és mindenekfölött a kegyetlenséget. Az igazságérzetet. A lázadást. Az öröm mindent átragyogó tudatát azokban a pillanatokban, mikor a kezünkben tartjuk, mielőtt még újra tovaröppenne.”

 

 

Szerző:

Szőke Kriszta
Álmodozó vagyok, aki képtelen megmaradni a realitás talaján, mert a lelke magasabbra vágyik. Kereső. Utazó a világban és önmagában, nyitottan az egész mindenségre. Csak egy kis lélek, aki valahonnan ide pottyant, s ha már így esett, gondolta körül néz.

Szólj hozzánk!