Azt hiszem, hogy Hamlet méltán népszerű- Lenni vagy nem lenni- kérdése után ez lehetne a második legnagyobb kérdés az életünkben, már ami a mai kor emberét illeti.
És több vonatkozásban is feltehetnénk ezt a kérdést, úgy mint a külföld vagy itthon, a szülőknél vagy külön, a mostani munkahelyen vagy máshol, vagy maradjunk-e egy kapcsolatban, avagy sem…
Szóval sokféle módon meg lehet közelíteni ezt a kérdést, én most a kapcsolati részét szeretném boncolgatni.
Szóval menni vagy maradni? Mikor kell menni és mikor maradni? Az örök félelem, hogy túl korán vagy túl későn lépünk ki egy kapcsolatból. Honnan lehet tudni, hogy itt az idő? Hogy ez a megfelelő idő? Van-e egyáltalán megfelelő idő egy szakításra? Lehet-e szépen, és viszonylag fájdalommentesen véget vetni egy kapcsolatnak? Elengedhetjük-e életünk egy darabját úgy, hogy nem halunk bele? Vagy az már akkor nem is a részünk?
Azt gondolom ezek a kérdések nem csak az én fejemben fordultak már meg az életem során, pontos válaszom azonban nincs rá, sőt igazából semmilyen választ nem kaptam rá soha, de mindig próbáltam közelebb kerülni hozzá. Elmondom én mire jutottam…
Nos először is, ami számomra a legérdekesebb, hogy ezek a kérdések a mai generáció kérdései, régen ilyenek meg sem fordultak az emberek fejében, hisz nem ők dönthettek, eldöntötték helyettük a szülők, a család, a társadalom, és ott bizony a holtomiglan-holtodiglan nem csak addig tartott, amíg a násznép előtt megfogadták.
Manapság a döntés a miénk. És ez egy kétélű fegyver lett a kezünkben. Mert az valóban nagyon jó dolog, hogy mi dönthetjük el kit választunk társnak magunk mellé, viszont azt is mi választjuk meg, hogy meddig… Persze alapjában véve ez is jó, vagyis annak kellene legyen, viszont az emberi természet olyan, hogy hajlamos átesni a ló túloldalára. Mert hirtelen nem is tudjuk mihez kezdjünk ennyi szabadsággal. Hisz annyi mindent tehetünk, annyi minden
lehetünk és annyi mindenkit szerethetünk. Akkor meg miért maradnék vele? Hisz széthagyja a zokniját, elfelejti a hónapfordulónkat, és amúgy is mindig csak a fociról beszél. Akkor itt álljunk meg egy pillanatra! Amikor őt választottad, akkor is ilyen volt, akkor is voltak szokásai, élete, és most figyelj, hibái is! Ahogyan Neked is és mindenki másnak, aki erre a földre érkezett. Ha valakit választunk, akkor döntünk is. A választás: döntés. És félre ne érts, mert nem a szerelemről beszélek, mert az nem döntés, arról beszélek, ami utána jön, amikor felszáll az a bizonyos rózsaszín köd.
Ez valahogy úgy működik, hogy jön valaki, akibe visszavonhatatlanul beleszeretsz, akarod őt, mindenestül, eltelik valamennyi idő és szépen lassan azt érzed, hogy ez a kezdeti lángolás eltúnt, alábbhagott, valahogy beszürkülnek a dolgok, és itt jön az első kétely, hogy jó helyen vagy-e mellette?! Hisz már nem olyan, mint régen-ugye ismerős ez a mondat? Nos,nehidd, hogy az a természetes, amit az elején érzel, az egy felfokozott érzelmi állapot, nem más, mint bonyolult kémiai és biológiai reakciók együttes támadása az elme tudatossága ellen. A normális, természetes állapot, az az, ami ezután jön. Amikor meglátod a másikban az embert, amikor már nem hibátlan adoniszként fested le, hanem hús-vér emberként. És innentől tiéd a döntés igazából. Az, hogy szereted-e ezt az embert? Tudod-e őt szeretni olyannak, amilyen? És ő tud-e Téged szeretni? Meglátod-e, meg akarod-e látni benne a jót, a szerethetőt? Vagy egész egyszerűen csak a vágyat hajtod? A pillanatnyi kielégülést, azt, hogy valaki csillapítsa a szeretetéhségedet? Mert ez a fő kérdés. Tudd, hogy minden hiba, amit benne látsz és minden dolog,a mit nem szeretsz benne, az benned is megvan, hisz a társad a legpontosabb tükröd is egyben! Nem véletlenül az az ember van melletted, aki. Ezt gondold végig, és közben légy őszinte magaddal és ne mentegetőzz, hogy de hisz én nem… Mert de, és ezt te is tudod, csak néha még magadnak sem mered bevallani. Vegyünk egy példát, állandóan féltékeny vagy a párodra, és biztos vagy benne, hogy megcsal, még akkor is, ha erre egyébként nem ad okot. Ezmiből is fakad? Abból, hogy nem bízol önmagadban, nem a párodban nem bízol, hanem abban, hogy elég jó vagy-e neki, azaz saját magadban. És minden más probléma levezethető hasonló módon. Csak légy őszinte magaddal. Ülj le és gondold végig.
Ha ez megvan és arra jutsz, hogy te ezekkel a problémákkal nem tudod elfogadni ezt a helyzetet, kapcsolatot és azt az embert, aki melletted van, akkor igen, igazad van lépned kell, viszont mielőtt másik kapcsolatba kezdenél, változnod és változtatnod kell ezeken a hibákon önmagadban, mert különben ugyanabban a csónakban fogsz evezni, mint előtte.
Az egyetlen ok, amikor tényleg ne agyalj azon, hogy menj vagy maradj, az az, ha a társad vissza akar tartani, ha nem enged szárnyalni, ha nem emel fel a földről, ha nem hisz benned. Ezt viszont ne hagyd, se neki, se másnak. Akkor lépned kell. Mert egy társnak az a dolga, hogy veled szálljon, és elkapjon, ha zuhannál. Mert fogsz. Sokszor fogsz lezuhanni, megzuhanni és elfáradni, belefáradni a harcaidba, amiket az álmaidért vívsz a világgal és önmagaddal. De ha ő az igazi társad, akkor melletted lesz, ha nincs ott, akkor neked sincs mellette keresni valód.
Ezt eldönteni, észrevenni nem egyszerű dolog, sőt önmagában egy kapcsolat sem az soha. A legnagyobb önismereti tréning, amit csak az élet az utadba sodorhat. És légy hálás érte. Mindig. Akár működött, akár nem, csak arra figyelj, hogy tanulj belőle, hogy a hibákat a javadra tudd fordítani és azokat legközelebb ne kövesd el és akkor hidd el, hogy meg fogod találni azt az embert aki számodra tökéletes lesz, a hibáival együtt.
Kövessetek minket a facebookon is.
