Néha el kell vesznünk, hogy megtaláljuk önmagunk

Néha el kell vesznünk, hogy megtaláljuk önmagunk

Szerintem mindenkinek támadtak már olyan érzései az életében, hogy többre hivatott annál, mint ami. Elveszettnek érezte magát, és nem találta önmagát. Már évek óta keresem a válaszokat megannyi kérdésre, de nem lelem.

 

Annyiszor gondoltam már, hogy mennyire is jó lenne eladni mindenem, és csak beülni az autóba, vagy felülni egy buszra, vonatra szállni, mit sem foglalkozva, merre visz az út. Soha sem a cél a fontos, hanem az oda vezető út. Az, ami mindig meglepetést s izgalmat tartogat, és megannyi tapasztalattal ruház fel minket. Még ha útközben nem is tudjuk, de az út végén feleszmélünk, hogy fogalmunk sem volt hova tartottunk, mindaddig, amíg oda nem értünk.  Az életben minden áldozattal jár. Kudarcok érhetnek bennünket nap, mint nap. Az élet része. Megpróbálhatunk elfutni előlük, megpróbálhatunk elbújni, de soha nem menekülhetünk az elől, ami bennünk van. Belül. Nem tudom, meglehet-e változni. Hogy tényleg képesek lennénk-e más emberként élni egy olyan utazás során, amely során megismernénk önmagunkat, s rátalálnak a helyes útra.  Egy nagy utazás is egyetlen lépéssel kezdődik. De vajon mennyi lökés kell ahhoz, hogy hátat fordítsunk mindennek, s mindenkinek? Hányszor kell, hogy összetörjünk, és hányszor kell megtörnie a lelkünknek ahhoz, hogy meghozzunk egy döntést, amely megváltoztathatja az életünket.

 

fake tilt shift

 

 

 

Gyakran bámulom a csillagos égboltot, s elgondolkozom, hogy megvagyok-e elégedve a jelenlegi életemmel, hogy nem tudnék-e kihozni magamból többet. Sokat töprengek a tavunk stégén állva, a naplementében hullámzó víz felszínét bámulva vagy épp a zuhanyzóban a rám zúduló víz alatt, hogy ki is vagyok, s merre is tartok. Néha csak merengek, aztán eszembe jut, nem ismerek magamra. Hova lett az a félszeg fura srác, aki régen voltam? Az, aki félelem nélkül élt, mit sem törődve a jövővel, aki egyik napról a másikra élt, vidám volt nap, mint nap, és rengeteg barátja volt. Gyakran felmerülő kérdések, amelyekre nem találom a válaszokat.

Valahogy nem lelem a helyem a mai világban, a jelenlegi társadalomban, ahol az emberek nem mernek alkotni, félnek önmaguk lenni, attól tartva, hogy kirekesztik őket, s egyedül maradnak. Akármerre nézek csak egyforma, szürke, monoton embereket látok, akik ugyanúgy néznek ki, ugyanabban a ruhában, egyforma hajjal, rossz ízléssel, csak mert nem mernek másképp gondolkodni. Én vagyok az egyedüli, aki felmerem vállalni magam és a véleményem, s egy kicsit ez megrémít. Egy-egy nap eljátszok a gondolattal, mi lenne ha…

 

Mi lenne ha, egy hátizsákkal elindulnék egyedül, a világ ellen…

Mi lenne ha, többet nem néznék hátra…

Mi lenne ha, elölről kezdenék mindent…

Mi lenne ha, többé nem jönnék vissza…

 

IMG_9134

 

 

Annyi rossz dolog történt az életemben, annyian megbántottak, annyi barátnak hitt személy lépett ki az életemből, hogy néha már úgy érzem, nincs több veszteni valóm. De ha visszamehetnék az időben, akkor sem változtatnék semmin. Mindegy mi történt a múltban, minden egyes döntés, amit meghoztam, az tesz engem azzá, aki most vagyok… és mi van, ha nem bántam meg semmit…

 

Azt hiszem, igaz a mondás, hogyha meg akarjuk találni önmagunkat, el kell, hogy vesszünk. Talán követnem kéne azok példáját, akik nekivágtak a vadonnak, s megmérettettek a legősibb körülmények közepette, csak hogy rá leljenek önmagukra. Hogy világot lássak, új emberekkel találkozzak, s talán újra felfedezzem az emberekben az emberséget, hogy újra bízni tudjak bennük. De vajon, merre vinne az utam…

 

Szerző:

Bence

1991.december 26-án láttam meg a napvilágot. Zalaszentmihályon élek. Hobbim a fotózás, film/sorozat nézés, sportolás, online gaming. Szeretem a művészeti ágakat mert bármi lehet műalkotás.

Szólj hozzánk!