Az írói hazárdírozás mestere – interjú Kiss Mártonnal

Az írói hazárdírozás mestere – interjú Kiss Mártonnal

Úgy gondolom, az egyik legnagyobb öröm figyelemmel kísérni, ahogy az általunk nagyra tartott tehetségek lassan, de biztosan haladnak előre az álmaik és céljaik felé vezető rögös úton.  Akik régóta követnek minket, bizonyára emlékeznek még Kiss Mártonra, akivel 2013-ban készítettünk interjút különleges, szívrepesztően szép nyelvezetű alkotásai kapcsán – idén ősszel pedig második kötete jelenik meg, amelynek kapcsán ismét felvettük a kapcsolatot egy hosszabb beszélgetés erejéig.
Fogadjátok szeretettel az újabb interjút, hamarosan pedig napvilágot látó könyvét is megismerhetitek.

Első novellásköteted, az Éhség után idén ősszel új könyved is napvilágot lát. Miben lesz más, mint az előző kötet?
Talán annyiban, hogy most nem külön álló novellákról van szó, hanem egy egész történetről. Úgy gondolom, hogy hangulatában hasonlítani fog az Éhségben található novellákhoz, viszont míg ott a „hiány” volt a központi téma, addig itt valami egészen más. Sokkal kerekebbnek, letisztultabbnak érzem.

Mi a könyv tematikája?
A könyv három részből áll. Az első és a harmadik rész a jelenben játszódik, keretet adva a történetnek, míg a középső része a múltban. Ezt az egységet a főszereplő meséli el, így kicsit olyan, mint egy visszaemlékezés: szemelvényszerű, kissé zavaros. Ez az a része a könyvnek, amelyen erőteljesen érződik az Éhség hangulata, atmoszférája, stílusa. Azt is mondhatnám, hogy ez a maradéka az Éhségnek; az első és a második rész előremutatóbb, és sokkal fontosabbnak is tartom téma és üzenet szempontjából.

Kiss Márton

Íróként a két kötet között eltelt időszakban milyen változásokon mentél keresztül?

Az Éhség óta nagyon sok novellát írtam, készültem a következő kötetre. Jobban odafigyeltem a szerkesztettségre, a történt-fűzésre. Már majdnem kész volt a jó pár novellából álló kötet, amikor fogtam az egészet, és dobtam a kukába. Mert eltelt egy-két hét, amíg egyáltalán nem írtam, aztán később, mikor visszaolvastam, rájöttem, hogy borzalmasak. Nem a történetek, vagy, ahogy megírtam őket, hanem az, hogy még mindig ott tartottam, ahol az Éhség volt. Simán elfértek volna benne. Néhányat olvastak is belőle a környezetembe lévő emberek, akiknek nagyon tetszett, de engem inkább megrémített. Semmi előrelépést nem láttam bennük, éreztem, hogy ennél sokkal jobbat tudok. Számomra ez azt jelentette, hogy csak az írás vágya van bennem, de nincs ihlet. Akkor eszembe jutott, hogy az Éhséget is mindenféle előre tervezés, tudatosság, szerkesztettség nélkül, és eredetileg csak magamnak írtam. Ugyanez a módszer segített, és hozta meg a fejlődést is. Ehhez viszont nagyon mélyre kell nyúlnia az embernek, úgy érzem, hogy ebben az új könyvben ez sikerült.

Mit teszel, amikor nehezebben megy az írás? Van valami bevált „recepted” ihlethiány esetére?
A „recept” szerintem az, hogy minél többet kell írni, de úgy, hogy utána legyen merszünk szelektálni. Ha a pózokat sikerül levetkőzni, és jön valami, amit igazán őszintének és a sajátunknak érzünk, akkor jó helyen vagyunk, ráérünk utána gondolkodni rajta, hogyan tovább, vagy mi lesz belőle. Ha ez nincs meg, nem kell erőltetni. Én akkor tekintem jónak egy írásom, ha úgy tudom megfogalmazni azt, amiről egyébként nehéz beszélni, hogy az más is át tudja érezni.

Mi mozgat, mi tart az írói pályán?
Hogy van mondanivalóm. Hogy úgy hiszem, vannak olyan témák, amelyekkel az ember foglalkoznia kell, gondolkodnia kell rajta. Szerintem az írás vagy az olvasás első sorban terápia, másodsorban kell, hogy szórakoztasson. Úgy gondolom, hogy azért „hazárdírozás” kicsit, amit én csinálok az írásaimban, mert nagyon súlyos, nyomasztó témákat próbálok vegyíteni a szórakoztatással. Nagyon vékony az a mezsgye, amin betalálnak. Viszont, amíg valamilyen progresszív hatást csak egy olvasóban is elér, addig látom értelmét elérhetővé tenni a történeteimet.

Nagyon tudatosan építesz fel egy-egy novellát, vagy hagyod, hogy szabadon alakuljon?
Az a tapasztalatom, hogy először nem szabad az értelmünkre hagyatkozni. Szabadon, minden kötöttségek nélkül le kell írni, amit szeretnénk, úgy ahogy először jön. A második feladat viszont éppen a határokról és a szerkesztettségről szól. Formát, ívet adni a dolognak (itt lép életbe a szelekció), ötletelni, átgondolni. De ezt mindenképp meg kell tenni, hogy élvezhető írást lehessen létrehozni. Ha a novelláim megmaradnának a legnyersebb állapotukban, akkor olyan elborultak lennének, hogy én se szívesen olvasnám (nevet). Én általában mindenben történet-centrikus vagyok, ezért az üzenetemet mindig valamilyen – lehetőleg élvezhető – sztoriba csomagolom. Mégis, soha nem a történet születik meg bennem először, hanem egy érzés, hangulat, vagy konkrét mondandó. Ez adja az egész magvát, ennek van alárendelve minden, a cselekmény, a szereplők, stb. A novellában lehetőségem van arra, hogy felépítsem azt az atmoszférát az olvasóban, ami szükséges, ahhoz, hogy érezni tudja ezt a magot. Az Éhségnél és az új könyvnél is volt egy központi fogalom, ami vezetett.

Melyik az a könyv, amely a legnagyobb hatással volt az életedre?
Érdekes kérdés. Mindig van mit rávágnom, ha a kedvenc könyvről kérdeznek, de így egy kicsit nehezebb. Bodor Ádám Sinistra körzete, azt hiszem. Egyrészt, mert sokat tanultam tőle, mint író; előtte el sem tudtam képzelni, hogy az irodalmat így is lehet. Bodor számomra az egyetlen értékelhető történés a magyar szépirodalomban, nagyon hosszú ideje. Másrészt rádöbbentett, mennyire valóságos az ő világa. Egy borzalmas hely, amit igazán egyik szereplő sem tud maga mögött hagyni. Mi mind ebben a körzetben élünk, de annyira hozzászoktunk, hogy már önként sem akarunk elmenni. Talán fel sem tűnne a szörnyűsége, csak ha kívülről tekintenénk rá.

14302364_1104077672990906_1016718045_n2

Mennyit merítesz a saját életedből?
Elég sokat. Már Éhségbe is olyan novellák kerültek, amik mind személyes tapasztalatokon, élményeken alapultak. Az új könyvön talán még inkább érződik ez. Vannak jelek, amikből le tudja szűrni az olvasó. Az Éhség főhősével is sokan azonosítottak. Igaz, mindkét kötetem főszereplőjével nagyon közvetlenül bánok, egyes szám első személyben írok róluk. De nem csak a hasonlóság miatt van így, hanem azért is, mert könnyebbé teszi számomra, hogy a szereplőt ne kívülről lássam. Minél inkább benne tudok lenni a könyv világában, annál több korlátot tudok ledönteni, annál őszintébb és hitelesebb lesz. Felhasználok az életemből karaktereket, élethelyzeteket. És sokkal inkább ez a meghatározó, mint a főhős. Igazából névtelen, bárkivel behelyettesíthető, és ha figyelmesen elolvassa valaki, mindig a körülmények áldozata. Sodródik a történettel, szellemként van jelen bennük. Inkább egy kalauz, amelyik bevezeti az olvasót a világomba. Olyan kalauz, amelyik nem túl kedves az olvasóval. Hideg kezével megragadja, és vonszolja maga után.

A kötet megjelenése után mik a jövőbeli terveid?
Van egy másik vonal, ami egy ideig együtt futott a mostani könyvvel. Sokkal másabb. Azzal szeretnék foglalkozni, amíg várom a következő kötetnyi ihletet. Már sok minden kész van belőle, a többi pedig a fejemben, arra várva, hogy leírjam.

Mit gondolsz, mi a legnehezebb ma a fiatal írógenerációnak?
Nem bedőlni a trendeknek. Ne a kortárs irodalmi mérce határozza meg a gondolkodásukat a saját írásaikról. Ha a fiatalok ehhez a mércéhez igazodnak – ami legtöbbször sajnos meg is történik – , nagyon hamar elérik azt a színvonalat, amit inkább színvonaltalanságnak hívnék. Nincs annál károsabb, mint azt üzenni egy fiatal írónak, hogy megérkeztél. A senki földjére érkezne meg. Egyébként nem annyira nehéz ez, mint amilyennek tűnik. Igaz, hogy rengeteg könyv vesz minket körül, de ez ne csapjon be senkit. A kortárs magyar szépirodalmi érában jelenleg szinte semminek nincs súlya. A semminél pedig nem nehéz többet alkotni. Nem csak a tömegcikkek, de a tömegemberek korát is éljük, és ez rányomja a bélyegét nem csak az életmódra, hanem a gondolkodásra is. Máshogy gondolkodni, értéket közvetíteni, és annak még hangot is adni egy ilyen környezetben, lássuk be, az megerőltető. És nem sokan vállalják az erőlködést.

Mit tanácsolnál azoknak, akik még csak szárnyaikat próbálgatják?
Hogy tartsanak ki, amellett, ami számukra fontos az írásban! Ne törjék le őket a kudarcok, és folyamatosan olvassanak, mert attól fognak a legtöbbet fejlődni! A szakmámból adódóan sokszor olvasom fiatalok írásait, és néha nagyon sokat ígérő versekkel, novellákkal is összefutok. Drukkolok ennek a generációnak, mert látom bennük a potenciált, úgyhogy maradjanak Lendületben! (nevet)

Köszönjük az interjút! 🙂

 

Szerző:

Kata
"Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron."

Szólj hozzánk!