Elég gyakori az a dolog, hogy a fejünk fölött hirtelen beborul az ég, jön az özönvíz, a hullámok összecsapnak felettünk, de előtte még a piciny lelkünk törékeny kis hajója jéghegynek is ütközik csak a slusszpoén kedvéért, mert miért ne?
Ilyenkor persze utáljuk a világot, az embereket, önmagunkat, nem akarunk menni sehova, nem rángathatnak ki minket a melankólia étcsokoládés gödréből. Ennyi jár nekünk, hogy kicsit sajnáljuk magunkat, és elvárjuk, kicsit sajnáljanak már minket is. Szerintem ez egyszer-kétszer még rendben is van így, hiszen a mai világban nagyon sok az elfojtás, és egyre több és több minden rakódik az emberre.
Olyan ez, mint gyerekkorunk egyik kedvenc játéka a Jenga. Rakod a kis darabokat, húzod, vonod, de egyszer úgyis összedől. Igen ám, de ilyenkor mit csinálunk? Ott hagyjuk a romokat szanaszét és ülünk mellette, hogy légy szíves kicsi fadarab mássz vissza és legyél megint egy nagy és büszke torony? Nem éppen, hiszen ez olyan lenne, mint amikor a kiskacsa az anyjához készülne Lengyelországba, de a kraken hopp elkapja.
Az ember egy olyan csodálatos teremtmény, aki kapott elég erőt ahhoz, hogy újra építse magát, és egy nagy, büszke toronnyá váljon. Emellé kapott még társakat is, mondjuk, nevezzük őket barátoknak, akik több oldalról támogatják őt. Az a legegyszerűbb, ha szétcsúszunk és hagyjuk, hogy az önsajnáltatás takarója egy burritoba csomagoljon minket. De mit érünk el vele? Megkeserítjük, megnehezítjük a saját életünket és még a környezetünkét is. Hiszen kinek van kedve egy fapofájú, életunt emberrel társalogni, akinek a szeméből könnyen kiolvashatod, szégyelld el magad, hogy te élvezed az életet.
Persze nagyon nehéz összeszedni magad, főleg amikor egy olyan szakaszt kapsz az égtől, hogy sorra jönnek a rosszabbnál rosszabb tapasztalatok, és élni sincs kedved. De mi van a többi időszakkal? Attól még, ha most nem látod a kiutat, nem biztos, hogy nincs közvetlen melletted egy, csak éppen kiégett a vészkijárat égője. Annyi sok apró dolog van, amely segíthet nekünk kicsit átértékelni a világunkat.
Én mostanában sokat morfondírozok azon, miért van az, hogy a „Hogy vagy?” kérdésre a válasz, „Megvagyok” vagy „Köszi, jól” vagy „ Á, nincs semmi érdekes”. Mennyire vagy ezeknél a mondatoknál őszinte? És miért ezeket mondjuk? Sosem hallottam, hogy bárki azt felelte volna erre a kérdésre, „Boldog vagyok”. Természetesen a szarkazmus sokszor itt is megcsillan, „Remekül”, „Sose volt még ilyen jó”, és társai. De miért nem próbáljuk megfogalmazni, miként is vagyunk? Persze félhetünk, aki megkérdezte nagy ívben tesz lelkiállapotunkra, mert valljuk be, nagyon kevesen vannak azok, akik tényleg figyelnek és törődnek másokkal. De miért nem teszünk egy próbát?
Minden napban van valami apró örömforrás. Az őszi reggeleken a Nap szelíd, simogató sugarai, a kávé illata, a loholó kutya, hogy pont melléd célzott egy galamb és nem rád. Ha ezeket megtaláljuk, és értékelni tudjuk, hidd el az étcsokoládés melankólia hirtelen könnyed vattacukorrá válhat.
Boldog vagy?
Legyél, ez nem önző dolog.
