Betokosodott szilánkok – ajánló Závada Péter Mész című kötetéről

Betokosodott szilánkok – ajánló Závada Péter Mész című kötetéről

Mindig is furcsa viszony fűzött a versekhez.

Az iskolában egy bizonyos szögből, egy bizonyos sarokból szemléljük őket, mint egy műtárgyat a vitrinben– nem megyünk hozzájuk túlságosan közel (sőt az érintést is kerüljük, akár egy fertőző betegnél), de körbe-körbe járunk, és zavaróan sokáig bámuljuk. Nagyjából mindig ugyanúgy esik rájuk a fény. Bölcsészként pedig megtanultam, mindenki elvárja, hogy rajongjak értük, szőjek hosszas litániákat, lírai kötetekkel keljek és feküdjek…
…de sajnos mindig csalódást kell okoznom.

Én hosszú, lüktető gondolatmenetekben és fáradhatatlanul kunkorodó, tovagyűrűző sorokban létezem, a próza a természetes közegem. Egy versbe vagy azonnal beleszeretek, mert kivájja a szívem – és innentől magammal cipelem egy életen át -, vagy egyszerűen félre teszem. A szabad- és prózaversek a kedvenceim – szeretem a kiszámíthatatlanságukat, lüktető szabálytalanságukat, ahogy váratlanul botlanak meg a szavak egy-egy sor végén

„(…)Általában
sötétben jutsz az eszembe, alig tudom kivenni
a vonásaidat. Ilyenkor elképzelem, ahogy
kiékeled magad egy megfelelő hosszúságú
fintorral két arckifejezés pillére közé.”
(Testtáj 1)

Nem akarom elemezni a kötet szerkezetét, a témaválasztást, nem akarok rímekről és verselésről írni, vagy elhelyezni a költőt térben és időben. Eldobom a viszonyítási pontokat. Inkább arról beszélnék, ami számomra fontos: kiterítem ide a szívem, hogy megmutathassam a rajta felejtett lábnyomokat – Závada Péter hangjának lenyomatait.

Három év telt el az első kötet óta, de mégsem ott folytatjuk, Ahol megszakadt. Ez a szöveg egyszerűen szétfolyik, könnyeket mos a Duna vizébe, a szavak szabadon lengenek a város felett. Mintha egy összetört szív csontvázán taposnék, amelyet most rángattak elő egy gyerekkori szekrényből, kifakult és kopott bohócok, poros versenyautók és kitört hegyű színes ceruzák alól. Nosztalgia illata ül mindenen – a gyász, a veszteség, a feledés és az emlékezés uralkodik. Feketében és fehérben álmodom.

Nincs itt semmi, csupán a hiány. A nélküled.

„Hosszú távra rendezkedtél be,
idővel belaktad ennek a magánynak
minden apró zugát, anya.”
(A szinkronúszó magányossága)

Számomra ez a kötet arról szól, miféle lenyomatokat hagyunk a minket körülvevő világban, hogy hányféle illata lehet egy elfeledett párnahuzatnak vagy egy üres térnek. Mindig megszólít valakit, aki sosincs jelen, csupán az az űr, amit a teste hagyott a jelenben. Szellemalakok népesítik be a verseket. Vajon hány ilyen szellemmel osztjuk meg a szobáinkat, az ágyunkat? Hányat szólítunk meg még mindig nap mint nap?
Megérintett a lecsupaszított vesztesége, az elhagyatottsága. Egyszerre volt távolságtartó és tárgyilagos, miközben belém mart, magához rántott, a betűkhöz láncolt, és megsebzett azzal, hogy a saját fájdalmaim tükröződtek a tekintetében. Minden, amit mélyre elkapartam. De hát közös, kimondatlan kis titkunk: van, ami sosem tűnik el. Vannak darabok, amelyek örökre a bőrünk alá ragadnak, foszlányok egy másik emberi lény szöveteiből, és néha csak ennyi marad – olyanok, mint ezek a gazdátlan, szétdobált szavak, ezek a múlt időben csüngő igék.

Valami készül… 😉 *K #lenduletmagazin #mész #závadapéter #mik #followme #hungarianblogger #író

A photo posted by Lendület magazin (@lendulet.magazin) on

„Most már úgy tűnik, mintha
nem történt volna velünk semmi
figyelemre méltó: mintha az,
hogy fontos voltál, nem lett volna
más, mint egy harminc évig tartó
gellérthegyi séta.”
(Genitivus)

Ha azt mondod, nem rólad szól – elhiszem. És igazad van, talán nem is rólam… Mégis szeretem azt képzelni, hogy belelátok egy életbe: hogy ezek apró epizódok, mint a kis ablakok az adventi naptárban. Minden lap kinyit egy újabbat, és bár sosem láthatom teljes egészében a képet, a részletek lassan összeadódnak, színesek, izgalmasak és néha felkavaróan ismerősek.
Mert végső soron mindegyikünk csontjai ugyanazt rejtik, nincs ezen mit szépíteni.

Szerző:

Kata

“Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron.”

Szólj hozzánk!