A nap sugara megtörik a szempillámon,
Most emberi prizmát játszom,
Kicsiny szivárványok színesítik világom,
Villódzó csodákba vágyom…
Mindannyian abban reménykedünk, hogy csendesen, csak átvonulunk az életen, és hogy összes buktatóra lesz jó megoldásunk. Minden nehézség elporlad majd a lábunk alatt, és mint a homokot elfújja a szél. A törések azonban részei az életnek. A fény is megtörik a légkörben, színekre bomlik, és azért láthatjuk úgy a világot, amilyen valójában. Ahogy szemünkbe érkeznek a fénysugarak a visszaverődött tárgyakról, különféle hullámhosszokon megfestik a fakó tájat. Ahhoz, hogy ezt a sokadalmat láthassuk, mégis kell valami, ami szerteosztja, szétszórja a különböző fényeket. Az egységeset szétszedi, és megtöri a monotoniást, ami miatt az életünk gyakran beleveszhet a szürkeségbe.
Ha meglátjuk az esélyt, hogy választhatunk a piros és a kék között egy fakó hétfő reggelen, akkor már megérte. Ne csupán fény-és árnyékjáték legyen az egész létezésünk. Ez a színek és tónusok játéka, amelyet nem irányíthatunk. Szükségünk van a törésekre, mert csak úgy láthatunk tisztán. És akkor majd talán megérthetjük, miért vagyunk itt és most jelen. Hogy a szivárványt csak a könnyek árán láthatjuk, és nincs is más út. De ez nem hiábavaló, mert ebben rejlik az élet csodálatossága. A világ színeben.
Mégis könnyem csordul, vakít a fénye
Vajon enélkül is eleredne?
Lehet mégis napszemüveg kéne,
Elfeledni vele ezt a keserű szépséget.
