Zakopane, a lengyel meseváros

Zakopane, a lengyel meseváros

Nagy izgalmakkal – így kellően kialvatlanul – indultunk útnak a városi buszmegállóba december 9-én, a hajnali órákban, ahol már a Panoráma Tourist Kft. járata – és rátermett szervezőnk, Juhász Magdi – jó pár, csomagját szorongató utas gyűrűjében várt bennünket a koromfekete sötétben. Voltak ott kicsik és nagyok, így az a félelmünk, hogy talán mi leszünk a legfiatalabbak, hamar el is szállt. Persze jócskán maradt még, hiszen egy hétórás, abroncsot nem kímélő út elébe néztünk.

Röpke két óra alatt azonban, az éjszaka homályos lámpafényeiből, Szlovákia hófödte, vakító vidékei lettek, és mi ott álltunk egy közönséges benzinkút mellett, miközben a szemünk elé soha nem látott szépségű tájak tárultak. Alig párszáz méterre a töltőállomástól őzek ugrándoztak a meredek domboldalakon, és kergetőzve játszottak az őket majdnem ellepő hóban. Második megállónk Lengyelországhoz közel, a hegyvonulatok között volt, így már a szakadatlan havazás is állandó útitársunkká vált. Miközben felkapaszkodtunk a csupa hóba borult lejtőkön, mellettünk harmincméteres fenyőfák suhantak el, keskeny útcsapásokkal és érintetlen hegyoldalakkal. Olyan volt, mintha a hókirálynő birodalmába tartanánk, ahogy a fűtést újra és újra feltekerve dacoltunk a hideg időjárás és a csak kivételes ügyességgel megtehető útszakasz ellen. Persze – bár még itthon, Jászberényben nem is gondoltuk – az út hihetetlenül gyorsan elrepült a bámészkodással és a folytonos rácsodálkozással, melyet sok-sok sóhajtás és ablaküvegre tapadás kísért. A szlovákiai látvány után naivan azt gondoltuk, hogy mi itt már mindent láttunk. Tettük ezt egészen addig, amíg be nem értünk Zakopánéba, ahol aztán tényleg elállt minden addig sóhajtozó lélegzet.

A szállás 🙂

Zakopanéról tudni kell, hogy a Magas-Tátra lengyel részének legfontosabb és egyben legmagasabban fekvő városa (a tengerszinttől számolva 838 méter magasan van). Ezen túl egy valódi téli üdülőközpont, ahol – mint az idegenvezetőtől másnap megtudtuk -, 27 ezer lakosra jut évente közel 9 millió turista. De ha így még mindig nem tudnánk elképzelni, hogy az odakirándulók mit is láthatnak, érdemes egy két szót szólni a város egyedülálló építészetéről, amit zakopanei stílusnak hívnak. Ezt az építészeti megoldást egy krakkói művész fafaragásos villája honosította meg, melyet a gurálok, azaz a lengyel őstelepesek házainak alapján tervezett meg. Díszes, erkélyes, meredek tetőzetű, alápincézett, zsindelyes mézeskalácsházak ezek színtiszta fából, néhol kővel kiegészítve. A helyi népi motívumok szinte mindenhol megtalálhatók, akár éttermekbe – vagy, ahogy ők mondják karczma, mely szó igencsak hasonlít a mi kocsma kifejezésünkhöz -, akár templomokba lépünk be, de még akkor is, ha csak egy átlagos illemhelyiséget keresünk fel. Így talán már el tudjuk képzelni, mi volt az a részletgazdagság és fantázia, ami fogadott bennünket, és ami rögvest el is feledtette a Szlovákiában még szenzációnak számító síparadicsomokat.

Miután megtaláltuk magaslati szállásunkat, és elfoglaltuk két erkélyes hálószobánkat egy csodálatos, rusztikus épületben (képen fentebb), turistákhoz méltóan belevetettük magunkat a híres zakopanei piac forgatagába. A hó folyamatosan esett, de úgy tűnt ez itt senkit sem zavar, ahogy a járdatakarításra is fittyet hánynak a barátságos, lengén öltözött lakosok. Mi, akik két nadrággal a pufajka alá öltözve is épphogy jól éreztük magunkat, meglepődve tapasztaltuk, hogy a helyieknek ez a fajta időjárás még csak meg sem kottyan. Majd mínusz harminc fokban felöltözünk – mondták hetykén, mikor rákérdeztünk, mi is a titkuk. Talán ez volt az egész utazás alatt az egyetlen ellentét, amit a lengyelek és a magyarok között felfedeztünk. Elképesztő vendégszeretettel éltek irányunkban, mely a fülünket állandóan megcsapó magyar szavak, és az étteremből kilépve utánunk integető pincérek is tanúsítottak. Itt felesleges volt az angol vagy a lengyeltudás, mert olyan volt, mintha csak hazajöttünk volna. Az árusok zöme tudott magyarul, sőt, amint meghallotta, hogy mi ezen a nyelven beszélünk, rögtön be is kapcsolódott. A lengyel – magyar barátság nem csupán egy mítosz, ez már az első nap teljesen világossá vált.

Közel öt órát töltöttünk a piacon és a zsúfolt sétálóutcán. Megkóstoltuk a helyi különlegességet, a grillezett sült sajtot édes áfonyalekvárral, beszereztünk néhány faragott csecsebecsét, megbotránkoztunk a lovasszán borsos árán, majd bosszúságunkat hátrahagyva léptünk ki a pénztárcakímélő cukros-csokis boltból, igazi lengyel tejkaramellával megrakodva. De megízleltük a toronymagas habos gofrit, véletlenül beestünk egy lengyel koncertre, és még arra is jutott időnk, hogy megpihenjünk egy gőzölgő kávé mellett a Krupówki utcán.

Grillezett sajt lekvárral 🙂

Karácsonyfa a sétálóutcán 🙂

Az a bizonyos karczma 🙂

 

Ezek után furcsán hangzik, de az órákon át tartó hóban trappolást követően talán érthető, hogy éhesen vártuk a beígért lengyel vacsorát a szálláson. Kapros krumpli, sült hús, pirospaprikamentes körözött (először fel sem ismertük), ízletes tej, különféle sonkák, pürésített tormás cékla, csak pár finomság, amit a hangulatos szállásunkon magunkhoz vehettünk. Másnap, a korai reggelit követően sajnos hamar magunk mögött kellett hagynunk azt a csodálatos „kisházat”, ahol egy éjszakát tartózkodtunk. Készséges és humoros idegenvezetőnk már várt minket a központban, hogy végigvezessen bennünket a város közel hatszázéves történelmén, melyben a lengyeleken túl, talán a magyarok kapták a legnagyobb főszerepet. Bármilyen jó dolog is történt ugyanis ezzel a néppel, azt maradéktalanul nekünk tulajdonították.

A Zakopane elnevezés egy 15. századból származó oklevélben fordul elő először, mely egy új települést említ a Tátra és a Gubalówka között. A sokáig szegény családok lakta Zakopane fellendülését először a 19. században kialakult egészségturizmusnak köszönhette. A betegeket régen a helyi gurál lakosok vitték fel a hegyi legelőkön álló pásztorházakba, melyekből később szanatóriumok, panziók épültek. Aztán a 19. és a 20. század fordulójától már a sportolók is birtokba vették a várost és nemzetközi síbajnokságokat, síugró versenyeket rendeztek, melyekhez jó szolgálatot tett az 1962-ben felújított síugrósánc. A népi barokk faszobrokkal, cizellált faülőhelyekkel és fatoronnyal rendelkező Szent Kelemen templom, valamint a híres Kiválók temetője után mi is nyakunkba vettük a korábban említett Gubalówkát.

Szent Kelemen templom belsőtere

Szent Kelemen templom

A Gubalówka hegy 1123 méter magas és az Északi-Tátraalja része, ahová egy olyan tömött siklóval mentünk fel a csúcsra, amit még a budapesti 4-es 6-os villamos délutáni forgalma is megirigyelt volna. Itt Zakopane kicsinyre zsugorodott, elbűvölő házai és a Tátra szemet gyönyörködtető sziluettje bontakozott ki a szemünk előtt. A nagy álmélkodás közepette idegenvezetőnk azért még rábírt minket egy percnyi összpontosításra, és szemünket a Tátra csipkézett tetejére irányította. A távolban magasodó hegygerinchez ősidők óta hozzátartozik az alvó lovag legendája – tudhattuk meg a látványtól megrészegülve. Az alvó lovag körvonala tisztán kivehető a hegy tetejéből. Ő nem más, mint a nép hőse, aki felébred álmából és megvédi a népet, amint a hazának szüksége lesz rá.

Látvány a Gubalówkáról 🙂

Indulásig még három óránk maradt, hogy egy utolsót szippantsunk a friss hegyi levegőből és a füstölt sajtok jellegzetes aromájából, úgyhogy a csapat szétvált, és mi ismét a Krupówki utcán találtuk magunkat két pofa lengyel sör és hagyományos töltött tészta társaságában. A lengyel konyháról tudni kell, hogy az itteniek a mai napig igyekeznek behozni azt a lemaradást, amit a szegény gurál családok elszenvedtek, amikor századokkal ezelőtt éheztek ezen a területen. Ennek köszönhetően ma kilószámra sülnek a csülkök az éttermek látványos grillpultjain, felakasztott húsok lógnak a kirakatokban és a hússal töltött tésztát is egy kis pirított szalonnával szórják meg, hogy legyen mellé valamilyen „köret”. Jóllakottan és némileg mélabúsan ballagtunk vissza buszunkhoz, melynek motorhangja hazaindulásunk elkerülhetetlen jelképe volt. 

Hagyományos lengyel töltött tészta és sör 🙂

Még egy utolsó lelki töltekezésre megálltunk a Fatimai Szűzanya kegyhelyénél, melyet II. János Pál Pápa tiszteletére emeltek, és ami pusztán a második templom volt, amit láthattunk a közel harminc egyházi intézmény közül. Merthogy a 95%-ban katolikus vallású Zakopanéban 27 ezer emberre harminc templom jut.

Fatimai Szűzanya temploma

Miután elhagytuk a még világos, nappali fényben úszó havas hegyoldalakat, óriási fenyőket és rusztikus faházakat, bekövetkezett az, amitől két nappal ezelőtt féltünk – jelen esetben a hosszú, fáradtságos úttól. Talán mind a 44 résztvevő nevében mondhatom, hogy életünk egyik legnehezebb útja volt, és nem is igazán az időközben feltámadt hóvihar, vagy az egy órán át zötyögtető dugó miatt. Nehéz szívvel szemléltük a fogyatkozó meseházakat, az egyre fűfoltosabb és laposabb mezőket, melyek végül a Jászságot környező szántóföldek sötét messzeségeivé váltak. Különös érzés volt a térdig érő hó után kiszállni az esőáztatta betonjárdára, de azért a szívünk egy része örült, hogy épségben ismét itthon vagyunk, melyet egy talpraesett sofőröknek intézett tapsviharral meg is háláltunk. Itthon aztán – meg persze az egész hazaúton – a képeket és videókat nézve már nem a karácsonyig hátramaradt napokat kezdtük el számolgatni, hanem a következő alkalomig eljövendőket, amikor Zakopanéba látogathatunk.

Fönn a Gubalówkán 🙂

 

 

 

Kiemelt kép/képek: Mucsinyi Bianka, Kazsimér Nóra

 

Szerző:

"Amikor életem végén Isten elé állok, remélem, hogy nem lesz semmiféle olyan kis tehetségem, amire azt mondhatná, hogy nem használtam ki." /Erma Bombeck/