Philip K. Dick a sci-fi irodalom nagyágyúja és számos film ihletője éltében és holtában is. Rövid, fordulatos és ötletes történetei milliókat szögeznek a könyvel vagy a vászon elé. Az Agave Könyvek gondozza az életművét, és az utóbbi években a már megjelent könyveket is újra kiadják vadi új köntösben. A felturbózott újrakiadások 2021. őszi üdvöskéje, az eredetileg 1970-ben megjelent A halál útvesztője, amelyben a szerző előszavát is olvashatjuk. Ebben leszögezi, hogy a regényben teremtett vallás hasonlósága már létező vallásokkal csupán a véletlen műve, és azt is kifejti, hogy számos jelenetet az LSD-élményei ihlettek. El sem kezdődött a sztori, de máris izgalmas a könyv, nem gondoljátok?
Látta, amint két csillag egymásba olvad, és novaként fellángol. Azután látta, hogy kezd kihunyni, a dühösen izzó gömbből homályos vastömeggé lesz, és lassan belehűl a sötétségbe. Vele együtt több csillag is halványulni kezdett. Látta az entrópia erejét, a Megsemmisítő munkáját; tompavörös parázzsá zsugorítja: a csillagokat, majd a sárba, a csöndbe rántja őket. A világ fölött a hőenergia szemfödele függött, e furcsa és kicsiny világ fölött, amelyet nem szeretett. Felismerte, hogy haldoklik. Az univerzum haldoklik.
A történet egy maréknyi emberről szól, akik egy új életre vágytak. Imádkoztak, és az álmuk valóra is vált a Delmak-O képében, amely az univerzum egy távoli pontján létesített kis telep. Tudnunk kell ehhez, hogy a történet egy olyan távoli jövőben játszódik, amelyben a Föld már csak az árnyéka önmagának, katonai támaszpont és azok gyűjtőhelye, akik rettegnek elhagyni az ismertet az ismeretlenért, és az emberiség java pedig számtalan naprendszer különböző bolygóin lelt otthont. A bolygók közi utazás és munkahely váltás olyan, mintha csak egy másik városba költöznénk.
— Maga úgy nézi a testét, mint egy asszony a házát – mondta Maggie Walsh. – Úgy vizsgálja, mintha a környezete lenne, nem pedig…
— A szomatikus környezet a legvalóságosabb környezet, amelyben élünk – vágott közbe mogorván Babble. – A legelső környezetünk gyerekkorunkban, azután megöregszünk, és a Megsemmisítő szétmállasztja testünket, és mindig akkor jövünk rá, milyen lényegtelen, mi történik az úgynevezett külvilágban, mikor a testünk bajban van.
Első szereplőnk a depressziós és iszákos Tallchief, akiről egész sokáig azt hittem, az egyik főszereplőnk lesz. Tévedtem, mert a stafétát tulajdonképpen Morley veszi át tőle, aki bár törekszik mindig a jóra, igyekszik hamisan jobb képet alkotni magáról, mint, aki valójában és gyakran beletörik a bicskája, így ezt a feleségével való civakodással, az evéssel és a sörivással kompenzálja. Mégis különleges, mert ebben a világban megesik, hogy az Isten valamelyik manifesztációja megjelenik egyeseknek és Morley abban a kegyben részesült még az utazása előtt, hogy az egyik megjelent előtte. Történetesen meg is menti az életét.
– Eleve halálraítéltek vagyunk. Ez az élet lényege.
Ám a telep többi lakója sem tökéletes, sőt! Mindenkinek megvan a maga elmebaja, van itt nimfomániás titkárnő, hipochonder orvos, pszichopata és perverz orvos és pszichotikus geológus. Színes kis csapat, de képtelenek az együttműködésre. Amikor pedig az első gyilkosság megtörténik, széthullik mindenki. A második esetnél meg szinte biztosan abban, hogy ezen az ismeretlen és titokzatos helyen minden és mindenki a vesztüket akarja. Vajon valóban így van? Lesz túlélő?
A történet olvasmányos és gyorsan pergő, ahogy ezt már az írótól megszokhattuk, egy-két nap alatt kiolvasható. Az elmeroggyant társaság totális fejetlenségben próbál túlélni egy bizarr környezetben, ahol helyváltoztató tornyok és óriás kocsonyás mindentudó teremtmények veszik őket körbe. A halál útvesztője ötvözi magában a thriller, a krimi és a sci-fi zsánerét, miközben teológiai kérdéseket is felvet. És amikor már azt hinnéd az utolsó oldalakon, hogy meglepetés még nem érhet, akkor is egy újabb fordulatot tol a képedbe, hogy már te magad se tudd, mi a virtuális fikció és mi a valóság.
