A gyászról

A gyászról

Arról, hogy el kell gyászolni – élőket és halottakat – embereket és álmokat. Minden veszteség után marad egy űr bennünk, amivel nem tudunk mit kezdeni. Az a reggeli „legyen szép napod” üzenet, és az a bizonyos fél óra a nap végén – amikor mindig felhív és elmondja, hogy milyen napja volt. A kávészünet, a napsütéses hétvégék egy füves réten, ahová mindig kifekszünk. Üres percek, órák maradnak emberek és álmok után – na meg a csend.

Marad bennünk egy kitöltetlen rész, egy hiány, egy üres szoba, egy szabad párna az ágy túloldalán. A hiány ott van minden percünkben, minden reggelünkben és minden éjszakánkban. Ott van mindenben, amit csinálunk és amire gondolunk. Hiányzik valami a sétából, a napsütésből, az apró sikerekből, az ebédből az étteremben, a dalból, a fagyiból – mindenből hiányzik valami.

Mindenki próbálja kitölteni ezt az ürességet magában – reggel a cigarettával, a túlórákkal délután, és ismeretlen emberekkel éjszaka. Az apró lyukakat magunkban teletömködjük olcsó álboldogsággal. Pedig csak el kellene gyászolni, engedni kellene fájni az ürességet, és hagyni, hogy a saját szövetünk kitöltse azt.

Hagyni kell a fájdalmat fájni, meg kell élni a hiány minden pillanatát. Engedni kell a szomorúságot, hogy leüljön mellénk, és az ember – akinek gondolatával tele van a szívünk – időtlenül hiányozhasson. Nem festhetjük rá a mosolyát valaki más arcára, nem rángathatunk bele valaki mást ebbe az űrbe, és kergethetjük vissza a hiányt a sarokba. Minden embert el kell gyászolni – élőt és halottat

„Ne kergesd el a szomorúságot. Oktalanul jön, talán öregszel ilyen pillanatokban, talán megértettél valamit, elbúcsúzol a szomorúság negyedórájában valamitől. S mégis: a szomorúság megszépíti az életet…

Először is: az örömök, melyek eltűnnek, talán nem is voltak igazi örömök. Emlékezz csak… Aztán: a szomorúság egy váratlan pillanatban leborítja csodálatos, ezüstszürke ködével szemed előtt a világot, s minden nemesebb lesz, a tárgyak is, emlékeid is. A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben.Egyszerre emberebbnek érzed magad. Mintha zenét hallanál dallam nélkül. A világ szomorú is. S milyen aljas, milyen triviális, milyen büfögő és kibírhatatlan lenne egy teljesen elégedett világ, milyen szomorú lenne a világ szomorúság nélkül!”

/Márai Sándor/

Az embereket, akik életünk során megérintették a lelkünket – soha nem felejtjük el igazán. Érintéseiket hegekként viseljük magunkon, létezésük beleszövi magát a miénkbe. Már nem vagyunk csak magunk, egy részünk róluk szól. Mindig eszünkbe fognak jutni a hétköznapok egy-egy apró részletében, és amikor majd öröm tölti el a szívünket a szomorúság helyett, és mosolyogni tudunk a feltörő emlékeken – akkor értjük majd meg, hogy mi is a gyász.

A gyász – beleszőni valakit a lelkünk szövetébe, akit testünk már nem érinthet meg. Emlékeit összegyűjteni egy régi dobozba, és néhanapján mosolyogva elővenni. Becsukni valaki mögött az ajtót, és megelégedni a szobában maradt illatával.

 

Kiemelt kép: pexels.com

Szerző:

Gagyi Rita
A nevem Gagyi Rita. Erdélyben lakom, és harmadéves orvostanhallgató vagyok. A hétköznapjaimat betöltik a mázsás atlaszok, a professzorok előadásai, a fehér köpeny a kórházi osztályokon. Szeretem a tudományt, a szilárd tényeket, a pontos magyarázatot minden kérdésre, és a leghatékonyabb megoldást minden problémára. De az életben nem minden fekete-fehér, és nem létezik minden kérdésre kielégítő válasz. Úgy a tudományban, mint a saját életemben folyton a válaszokat keresem a kérdéseimre. Örök álmodozó vagyok, szeretek hatalmas célokat kitűzni magam elé, és igyekszem önmagam maradni a sikerhez vezető úton. Ezért írok, ez az inspirációm: fejleszteni önmagam, megélni és megérteni mindent ami körülöttem történik. Több ember szeretnék lenni egyszerre: orvos, művész, irodalmár, utazó. Szeretek nyitott szemmel járni a világban, és örömet lelni az apró dolgokban. Az írás egyfajta menedéket jelent számomra, az üres lap, a toll meg én. Szabályok nélkül.

Szólj hozzánk!