A könnyekről csak én tudok

A könnyekről csak én tudok

Összeszorítom végtagjaim, ha remegek. Elfordulok, ha könnyezem, a számat harapdálom, mikor zokognék. Nevetésbe fordítom a sírást. A fájdalom kacaját vidámságba burkolom. Felfelé tekintve pislogok, könnykicsorulás ellen. Azt mondták ez beválik. Persze nem.  Mosoly mögé rejtem minden rettegésem. Vidám, lány vagyok, mondják. Azt mondták, hogy az vagyok, mert mindig nevetek.

Nem merem elárulni, hogy félek.

Ezernyi módszer, hogy ne vegyék észre a könnyeket, ne vegyék észre a fájdalmat. Szinte tökélyre fejlesztettem mind. Taníthatnám is már akár. Hogyan rejtsük el a bánatot, hogyan leplezzük, ha fáj. Hogyan fordítsuk nevetésbe a sírást. Hogyan higgyék azt, hogy minden rendben, mikor valójában belül üvöltünk. Egészen profi lettem ezekben.

Pedig néha csak megállnék, és ordítanék az utca közepén, hogy elég volt. „Meguntam félni”. Őrültnek néznének, nyilván. Nyilván nem ordítok. Sírni is csak egyedül szoktam, de akkor nagyon. Aztán bevizezem az arcom, és nyoma sincs. Néha elpattan valami bennem, és már hiába pislogok felfelé, a könnyeim akkor is lefelé folynak. Mint egyszer a buszon, észre sem vettem, hogy sírok. Aztán az ellenőr megkérdezte, hogy ugye nem miatta. Aztán már nevettem. Talán többet kellene mások előtt sírnom.

fine

Néha csak szeretném, ha valaki meghallgatna, ha valaki azt mondaná, nem bolondultam meg. Ha valaki nem várná el, hogy mindig jó kedvű legyek. Persze sokkal szórakoztatóbb vagyok, mikor nevetek és nevetettek, egy bőgő lány, nem túl humoros társaság. Néha csak szeretném mondani és mondani, és talán sírni is. Hogy ne kelljen eltorzult nevetésnek álcáznom a fájdalmat, hogy ne kelljen felfele pislognom, ne kelljen az arcom paskolnom, hogy újra piros legyen és ne könnyes.

Nem tudom, mivel kezdeném. Talán elmondanám, hogy félek, Ha elmerném. Félek a jövőtől. Félek attól, hogy a jövő csak egy óriási kérdőjel. Fogalmam sincs mit akarok, és mit van értelme akarni. Kell-e, hogy legyen értelme annak, amit akarok. Merhetek-e álmodni, vagy vágjam az álmokat a kukába és keressek reális, és unalmas célokat. Kertes ház, kutya, gyerek, családi autó. Ezt várják el. Én ezt akarom? Bárcsak tudnám. Bárcsak lenne bármi elképzelésem arról, hogy mit akarok, és amit akarok, az jó lesz-e. Félek attól is, hogy mindenki itt hagy. Mindenki elmegy. Valakit az idő és halál visz el, más egyszerűen csak távozik. Félek attól, hogy mennyi mindenkit elveszíthetek. Félek attól, hogy rögeszmésen ragaszkodok mindenhez. Hogy félek a változástól. Hogy mi lesz, ha nem úgy lesz, ahogy akartam, vagy, ha úgy lesz, de nem lesz jó. Folyton csak félek. Talán legjobban a félelemtől félek.

Persze ezt nem kell tudnotok. Nem kell senkinek tudnia. Inkább mesélek pár bugyuta viccet, poént csinálok mindenből és nevetünk. Az könnyebb. Ha sokáig nevetek, talán én is elhiszem, hogy jól vagyok. Majd addig nevetek, még jól leszek. A nevetés gyógyít, mondják. Szóval nevetni fogok, ameddig csak bírok. Sírni meg majd akkor sírok, mikor már befordultam a sarkon, vagy, ha kiürült a szoba. Mindenkinek jobb lesz így.

 

Szerző:

Gellér Zsuzsanna
*"a narancsnak nincs szíve" bárcsak narancs lehetnék*

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás