Sokat gondolkodtam ezen a cikken. Hiszen nem szoktam más szemszögéből írni, azonban most mégis késztetést éreztem hozzá. Kedvenc könyvem főszereplőjének bőrébe bújtam, s most erről olvashattok.
“Én most beléd tudnék szeretni, és mindenemet neked adnám. Te csak zenét kérsz tőlem, de én sokkal több vagyok, mint hittem, és úgy szeretném megosztani valakivel azt a sok mindent, amit csak most értettem meg.”
Paolo Coelho
Amikor azt hittem, hogy már mindennek vége, s leoltották az összes lámpát, lehullott az összes csillag, kialudt az az egy megmaradt gyertya is, megjelentél Te. Először azt hittem, hogy csak álmom az egész, hiszen olyan sokáig elkerült a szerencse, hogy már el is felejtettem, hogy milyen érzés boldognak lenni. Mosolyogni. Nevetni. A legszebb ruhámban táncolni az esőben. De jöttél Te, s felgyújtottad az összes lámpát, újra felrajzoltad a csillagokat, kicserélted a silány gyertyatartóban a gyertyát. És én boldog voltam. Bármennyire is lehetetlennek tűnt. És azt hittem, hogy ez örökké fog tartani. Szerettem volna, s reménykedtem benne.
Azonban, amikor hazavittél, hirtelen nem kaptam helyem. Minden olyan szokatlan volt, túlságosan nagy, ijesztő, én meg ismét egyedül éreztem magam. Azt hittem, csak időre van szükségünk, hogy megszokjuk az új teret, de hamar rádöbbentem, hogy te ide tartozol, én meg nem. Én csak egy átmeneti vendég vagyok ebben a házban, talán még az életedben is, s mint az évszakok vagy egy üveg bor, lassan én is elsuhantam. A lehulló falevelekkel én is elsorvadtam lassan.
“tudom, hogy a szerelmemet ünnepelni kellene,
de te éppen csak elviseled”
Taylor Swift
http://www.pinterest.com
Talán az nehezítette meg ezt, hogy előttem már volt valaki, egy másik szerelem, egy másik lélek, aki talán jobb volt, mint én. Mindenki hozzá hasonítgatott, én meg csendben meghúzódtam egy szobában, s nesztelenül vártam. Bármire. Bárkire. De Ő ott volt mindenhol. Nem volt már közöttünk, azonban mindenkiben ott élt még, mindenki úgy emlékezett rá, mintha sose ment volna el. Én meg csöndben csillogó-villogóra szidoloztam minden tányért és csészét, valahol mélyen reménykedve benne, hogy észreveszed. Észreveszel. De nem tetted. Amikor meg észrevetted, késő volt már, valami megtört bennem, s valami megtört bennünk. Készen álltam, hogy elmegyek, s elfelejtek mindent, ami csak történt.
De te ígéretet tettél, hogy másképp lesz minden, én meg annyira szerettem volna hinni neked, mint még sose senkinek addig, úgyhogy tovább vártam, némán sírtam a kertben, sétálgattam az esőben, elolvastam minden könyvet, ami csak kezembe került. Csak néztelek téged, azt az embert, akit én olyan nagyon szerettem. De az őszi levegőt már nem bírta tüdőm, fulladozni kezdtem, keserűségem egyre nagyobbodott és nagyobbodott. Nem adtam fel, képeket festettem rólad, a legszebb színeket használva. S te elviselted.
S mikor leoltották az összes lámpát, lehullott az összes csillag, kialudt az az egy megmaradt gyertya, hamuvá vált minden körülöttünk, megfogtad kezem, kihúztad belőlem a tőrt, s életedben először szerelmem nem csak elviselted, hanem megünnepelted.
Kiemelt kép: http://www.pinterest.com
