Az idő és a tér birodalmában egy suttogó múzsát hallok,
Egy költő, akit az elmúlt pillanatok visszhangja gyötör, ó, milyen tiszta.
Deja vu, egy misztikus tánc, amely a lelkemben pörög,
Emlékek kárpitja, egy mese, amit ki kell bontanom.
A félhomály ölelésében egy álomban bolyongok,
Az elmém vásznára festett látomások, úgy tűnik.
Ismerős arcok, ismerős helyek, egy világ, amit már ismertem,
Az idő folyosóin keresztül ezt az utat fedezem fel.
Minden versszak, amit átszövök, egy déjá vu szál bontakozik ki,
Szerelemről és veszteségről szóló meséket sző, e világ titkait.
A szavak enyhe esőként záporoznak az oldalra, amit írok,
Abban a reményben, hogy elkapjam a múló gondolatokat, hogy szemem előtt tarthassam őket.
Elgondolkodom ennek a misztikus érzésnek a természetén,
Bepillantás egy korábbi életbe vagy egy kozmikus kinyilatkoztatás?
Ezek csupán visszhangjai annak az életnek, amit korábban éltem,
Vagy egy még feltárandó jövő töredékei?
Az idő kárpitjában vigasztalást és kétségbeesést találok,
Ahogy a déjá vu, a társam átszövi az általam viselt szálakat.
Keresem a jelentést ebben az időtlen rímben,
Egy költő, aki táncba keveredett az idő visszhangjával.
Így hát ölelem ezt az ajándékot, ezt a különös költői múzsát,
A déjá vu suttogása, egy út, amelyet nem tudok megtagadni.
Mert ezekben a röpke pillanatokban, ahol a múlt és a jelen keveredik,
Megtalálom az ihletet, ami a végére visz.
És így írok, tollal a kezemben, szárnyra kelnek a verseim,
Egy költő, akit megérintett a déjá vu, elveszett varázslatos fényében.
Az idő és a tér birodalmain keresztül szavaim mindig vándorolnak,
Visszhangokhoz kötött költő, egy táncban, amit magaménak mondok.
Írta: Holdosi Dóra
Kiemelt kép: Science Alert
