Hogy milyen volt pontosan? Már magam sem tudnám megmondani. Arcvonásai az idő elteltével összemosódtak fejemben, mintha csak egy ember lett volna, akit egyszer az utcán láttam. A hangját már régen elfelejtettem. Mintha sose hallottam volna. Pedig egykor éjszakákon keresztül beszélgettünk, tervezgettük a közös jövőnk, nevettünk, néha meg sírtunk. Ma azonban, még ha kényszerítenének sem tudnám megmondani, hogy miről társalogtunk. Akárcsak téged, a beszélgetések tárgyát is kitörölte az idő fejemből. És ami megmaradt, azok mára már csak érzések.
http://www.flicker.com
Veled lenni olyan érzés volt, mint amikor először virágzik a lilaakác, reggelente a teraszon ülve pedig megcsap az illata. Mámorító, szenvedélyes, mégis egy kicsit piszkos, makacs, tiszteletlen. Megtöltötted orromat, majd szépen lassan haladva teljesen szétáradtál testemben, beborítva szívem elhullott darabjait. Behálóztad agyam, rózsaszín szemüveget tettél szemeimre, megváltoztattad egész világnézetem. Lassacskán minden elemem egyre jobban és jobban könyörgött érted, te meg elhullottál valahol útközben. Mire lehullott a lilaakác virága, neked nyomod veszett.
Veled lenni olyan érzés volt, mintha hirtelen megértenék minden egyes szerelmes verset, amit valaha írtak. Együtt olvastunk minden lefekvés előtt, minden kávézás közben, minden szombat este. Csak úgy faltuk a könyvek lapjait, mintha életünk függene rajta. Te hangosan olvastál fel nekem minden olyan részt, ami szörnyen tetszett neked, én meg titokban csak olyan könyveket ajánlottam neked, amikből biztosan felolvasol majd nekem. Imádtam hangodat. A lejtést, ahogyan a szavakat mondtad. Talán túl sokat olvastunk. Mert pontosan emlékszem, ahogy befejeztük az olvasást, én egy új könyv után nyúltam, de te már nem.
Veled lenni olyan érzés volt, mint meginni az utolsó korty bort. Talán már meg se érzik. Talán meg ezt hozza meg a kedved, hogy tölts még egy pohárral. Talán egymagadban iszod meg. Talán társaságban. Mégis, semmi sem hasonlít az utolsó korty borhoz. Ahogy senki sem hasonlít hozzád sem. Mert amióta nem vagy, minden emberben téged kerestelek, reménytelenül. Mintha kisértenél életemben, mintha nem szeretnéd, hogy én is megtaláljam a boldogságot. Te megtaláltad. Engedd meg nekem is, hogy elfelejthesselek.
http://www.pinterest.com
Veled lenni olyan érzés volt, mint a vihar után először meglátni a napfényt. Körülöttünk minden romokban hevert, mi mégis olyan szorosan öleltük át egymást, hogy semmi sem fért már közénk. A szemerkélő esőben táncoltunk, te énekeltél nekem, én meg csak hallgattalak. Szerencsésnek éreztem magam. Mintha megtaláltam volna a szivárvány végén az aranyat. Azt hittem örökké tartani fog ez a pillanat. Hogy a napfény messzire űzte az esőt. Milyen naiv voltam…
Mert nélküled ez most olyan érzés, mintha egész nyáron bedugult orral szenvedtem volna. Nem csak a lilaakácot nem éreztem, hanem egyetlen virágot sem tudtam megszagolni. Hiába olvastam, a szavak összemosódnak fejemben, mintha valamiféle zagyvaságot olvastam volna. Az utolsó korty bor is mindig keserűvé változott, nem számított mennyire édes is volt a többi. Elmentél és magaddal vittél minden. Minden részem, gondolatom, lételemem. Egy idegent hagytál itt csak, aki magára sem ismer. Én hajnalokat, szomorú prózákat és lilaakácot akartam ajándékozni neked, de mielőtt becsomagolhattam volna őket, te már messze jártál.
talán egy részem még mindig szeret, de már egyáltalán nem hiányzol…
Kiemelt kép: http://www.flicker.com
