Tudtam, egyszer leírom majd a történetünket. Bárcsak boldog befejezést is kanyaríthatnék a végére, de lehetetlen. Az élet nem tündérmese. Megtanulhatnám végre. Talán ezúttal sikerül.
Még emlékszem a megismerkedésünk első pillanataira. Szörnyen szomorú üzenetet küldtél nekem. Fel szerettelek volna vidítani annak ellenére, hogy magam sem voltam a legjobb hangulatban. Meg sem fordult a fejemben, ebből több lehet szimpla beszélgetésnél. Később nehezen, de megnyíltam előtted, hiszen felületesen ismertelek, mert osztálytársak voltunk annó. Valószínűleg az is közrejátszott a bizalmam fokozatos elnyerésében, hogy nem sokkal előtted egy másik pasival csúnyán összevesztem. Tökéletesen bántál a szavakkal, és a kezdetben rossz előérzetem ellenére belementem az ismerkedésbe. Hiába őrlődtem végletek között: Vagy nagyon szuper lesz, vagy nagyon fog fájni. Hiába gondoltam “ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen”, esélyt adtam. Aztán a bűvkörödbe kerültem. Izgatottan vártam az első találkozásunkat. Hiába, nem jöttél el. Újabb esélyt adtam. Hiába vártalak. Három év alatt egyszer láttalak. Ennyi jutott, ennyit szántál nekünk.
Rengeteg napot átéltem, amikor nehezen tudtam elterelni a figyelmem a hiányodról. Az emlékek újra meg újra kiragadtak a valóságból: A szád a számon, a kezed a kezemen, összebújva feküdtünk hátulról öleltél. Először csináltuk ezeket, de mintha már ezerszer megtettük volna, olyan természetes volt. Ha akadt elég erőm belépni a szobába hallottam a nevetésünket, betöltötte az egész helyiséget. Aztán látom magunkat hajnalban. Földöntúli boldogságot éreztem, még az sem érdekelt, hogy hálóingben kísértelek ki. A búcsúzkodó ölelésünk, a belőled áradó szeretet bebújt a bőröm alá, és felkúszott a szívemig. Néha még megfogom a kezem, de azt képzelem te érintesz. Aztán ismét körülölel egy emlék, csak annyit mondtál: itt vagyok. Reméltem, fogom még hallani valamikor.
Tudom, azt kérted, hogy ne várjalak. Néha sikerült, éltem az életem, tettem a dolgom, de amikor újra meg újra eszembe jutottál vártalak tovább. Elfáradtam sokszor, de tovább reménykedtem, egyszer együtt lehetünk több, mint egy éjszakára. Talán őrültség, de elképzeltem, hogy a feleséged leszek, és a gyermekeid anyja. Fel akartam adni az itteni életem, és újat kezdeni Veled, messze innen. Őszintén hittem legyőzzük a távolságot.
Azt hiszem meg akartalak menteni, de rá kellett jönnöm, hogy saját magától senkit sem lehet.
Szerettelek, teljes szívemmel, és lelkemmel. Hittem, a különbözőségünk ellenére jó páros leszünk.
Tudom, hogy szerettél, még ha kevésbé olyan hevesen, szenvedélyesen is, mint én téged. Hozzon nekem egy pasit a busz. Csak erre vágytam. Aztán, ahogy múlt az idő többet szerettem volna: igazi kapcsolatot. A vágyaimat elnyomtam. Beértem ezzel a majdnemmel, hiszen a semminél több volt, igaz? Nekem, akit ritkán szerettek jól, és eléggé, maga volt a mindenség. Fel kellett ébrednem az álmokból, elkezdeni összefoltozni több sebből vérző szívem, bármennyire fájdalmas is.
Lassan kikopsz belőlem. A lángoló érzelmeket felváltja a közöny.
Kívánom, hogy légy boldog, találd meg, akit keresel. Nem én vagyok az. Továbblépek, mert elengedtük egymást. Már csak egyetlen dolgot kérek:
Többé ne fess szép álmokat nekem!
Kiemelt kép: Toppr
