Fülledt nyári estén séta közben elveszítetted a pénztárcádat. Fél éjszakán át hiába kerestük. Éppen akkor találta meg egy becsületes járókelő, amikor a világosban visszamentél a térre, ahol kieshetett a zsebedből. Reggelre titkon arra vágytam, hogy sokáig intézkedj a tárcáddal elhagyott irataid miatt, mert egy kis időt kívántam magamnak. Egy nyugalmas órácskát nélküled.
Sok évvel szakításunk után a történteket megidézte egy felzaklatóan rejtelmes óra. Pontosabban maga az idő. Este lefekvés előtt beállítottam az ébresztőt másnap reggel háromnegyed hétre. Hat óra ötven perckor ébredtem a telefon hangjára, a párnám alá becsúszva másodszor jelezhetett. Az elvesztegetett percek behozhatatlannak tűntek, sietve készülődtem. Reggeli teendőim pontban nyolc órára befejeztem, így, hogy kihasználjam a visszanyert időt, az edzőgépen végig csináltam egy laza tíz perces programot. Negyed kilenckor kiléptem az ajtón, lent kidobtam a szemetet, és gyalog elindultam a munkahelyemre. Az út alig negyedórás, immár biztosra vettem, hogy időben odaérek. Belépve az épületbe kíváncsiságból rápillantottam a faliórára. Meglepetésemre fél kilenc helyett pontosan fél nyolcat mutatott. Elfelejtették kicserélni az elemet, gondoltam. A lépcsőkön felfelé haladva láttam, hogy a következő emeleten lévő óra szerint is éppen fél nyolc volt. A táskámból előkapott a mobilom kijelzője is ugyanezt villogta. Szobámba érve türelmetlenül vártam, hogy a monitoron megjelenjen a belépésem időpontja. Az elektronikus rendszer hét óra harminc perc negyvenhárom másodperckor olvasta le a kártyám. A dolog egyre furcsábbnak tűnt, ezért meggyőződtem arról is, jól állítottam-e be az ébresztőt, vagy pedig egy órával korábbra, mint akartam. Nem tévesztettem el, az ébresztés időpontjaként hat negyvenötöt rögzítettem. Téli nap volt, messze óra átállìtás idejétől, pedig ebbe is kapaszkodtam volna. Nem találtam a hibát, mi több dokumentálhatóan hét előtt tíz perccel ébredtem fel, és fél nyolckor léptem be az épületbe, holott a két időpont közötti negyven percben egy óra negyven percnyi tevékenységet végeztem el. Az egybevágó bizonyítékok kizárttá tették, hogy hirtelen megbolondultam. A bizonyítékok azonban csak matematikát jelentettek, mindössze annyit, hogy tudomásul kell vennem, a rejtély nem a képzeletemben, hanem a valóságban történt. A tény ledermesztett. Ha nem az időmérők esküdtek össze ellenem, mialatt a lakásom és a munkahelyem között lépdeltem, az idő visszafordult egy órányit.
Nem hessegettem el az esemény zavarba ejtő mivoltát, hanem vártam, mihez kezd velem. Téged juttatott eszembe, a rossz emlékű sétánkat, és azt, hogy talán szégyellnem kellene magam, hogy nem szerettelek, és a tanulságokat fontosabbnak tartom a szégyennél. Ha szeretlek, egyetlen lélek sem bukkant volna fel az elvesztett tárgyad megtalálójaként akaratán kívül megfosztva engem az egyedül eltölteni vágyott időtől. Beavatkozása nem isteni hatalmasság büntetéseként ért engem, és nem jutalomként Téged, azonban nem is a véletlen műve volt. Bekövetkezése ugyan kiszámíthatatlan, mégis törvényszerű. Érzékeltem a benne rejlő iróniát is, hogy utólag teljesült a kívánságom, hiszen kaptam egy órányi időt. Üresjáratot, ami csak az enyém. De a Törvény, amelyik feladta a leckét, azt állította, mégsem ennyire egyszerű. Ismertem már ezt a törvényt valamelyest, és ő engem, segítően fogtuk egymás kezét. Rávezetett, hogy valójában az esemény egy másik kapcsolat utórengésének hulláma volt. Hazugságot szenvedett sorstalálkozásom kegyetlensége csalt engem odáig, hogy életem a közepe táján meghosszabbodott egy órával. Évekig róttam a negyedórás utat naponta kétszer, oda-vissza, miközben a lelkem virágfelhőkben úszott. Újabb évek elteltével párás szomorúság telepedett rám minden alkalommal. Észre kellett vennem, az időtalány jelzés, hogy ismét tartozom magamnak egy ráébredéssel. Felvetődött bennem, a rejtély egy időcsomag, és mint a tömörített fájl, kibontható. Gyarlóan vonzódtam a megalkuváshoz, a lelkembe íródott tanulságok ellenére jóvátételre vártam. Csupán azzal ámítottam magam, hogy Sorstársamnak nyújtott lelki adományaim visszataláltak hozzám. Nem holmi tárgyak, hanem az én részeim, pontosabban az énem részei, mondhatnám legcsodálatosabb darabjaim. Makacs józanságom azonban kétségbe vonta e gondoskodó jóvátétel létezését is. Próbáltam sorba rendezve a kérdéseket elsőként arra választ találni, miért pont hatvan perc „játszadozik” velem. Átgondoltam, mit tettem a megérkezésem utáni órában. Jelentéktelennek találtam, így visszatértem az eredeti élményhez: a soron kívüli óra a fizikai törvények meghazudtolásával pergett le visszafelé. Tartalmának mérhető ideje hosszabb is lehet, mint az én eddigi életem. Hatvan évnyi. Mivel nem akarta katartikus valóságában megélni, ámde előhoztam, már az enyém. Mások életének tanulsága könnyedén levonható, cinikus önféltésem haszontalan ötletét is elvetettem. Lassanként engedtem a késztetésének, hogy a kezdetek elengedéséhez, és az okozatok meghaladásához ezúttal a pokol világát kell éber tudattal megismernem. Már nem féltem a tudattalan lélek végtelen gonoszságától. Hiszen így is bennem létezett, amint megismertem, magamba zártam, mert ő kilökte magából. Azóta pedig hordozom. A határtalan lelke összesűrűsödött egyetlen órába, hogy erejét megfeszítve végre kiszabaduljon belőlem, mert még ebben a formában sem bírta elviselni a tudatosságot. Én pedig éppen ennek árán juthattam lehetőséghez a hiányom betöltésére. A gondolat nemcsak megérintett, hanem egyre jobban áthatott, és érzékeltem, ahogyan a lecsukódó szemhéjaimat meg-megrezdíti az átszűrődő kinti fény. A fény azonban nem halványult, sőt erősödött, becsukott szemmel is láttam, ahogyan átvilágította a mindenséget. Megkülönböztethetetlenné vált a kívül és belül. Megszűnt a pátosz, a hit meg a remény. Kiégtek a színek. A hazugságok pedig a fényben alakot öltve ritmikusan összehúzódó és kitáruló dobbanással egyenként hullottak alá az ürességbe, és váltak semmivé, mint csillagszórók szikrái karácsonykor. Az utolsó hazugsággal a fényesség eltűnt, semmi nem maradt hideg szépségéből.
Mindent megtettem. A védőburok széthasadt. Kínzó magányomban ordítani szerettem volna, de valami iszapos állagú, ragacsos közeg fojtóan ölelt körbe. Ebben a gyötrelmes állapotban váratlanul hozzám szólt valaki. Rányitottam a tekintetem. A kisördögöm volt az, aki időtlen idők óta – egészen pontosan attól fogva, hogy odatettem – üldögél az asztalom olvasólámpáján viccesen kancsal, minden irányból rám néző, üvegesen zöld macskaszemeivel. Fejem mellől egyértelműen tőle eredt a hang. Már meg sem lepődtem, hogy egy kabala beszélni tud, egyébként is csak suttogott. Azt súgta, mindent látott, de mivel rajta kívül más nem észlelte, úgy tehetek, mintha a jelenség meg sem történt volna. Így mondta: „jelenség”. Várakoztam, hátha mond mást is, de nem volt egyéb mondanivalója. Hálából, hogy segíteni próbált, levettem a lámpáról, és a tenyerembe ültettem. Az ujjaim között az íróasztalon megcsillant egy parányi vízcsepp. Kabalám fekete plüss szőre kissé már ráégett a lámpa tetejére, ritkás szálait szeretettel összeborzoltam, és belenéztem a kihívó tekintetébe. Őszintesége megbabonázott. Némán diskuráltunk tovább, a szemeink össze-összevillantak. Közben azon kaptam rajta magam, hogy magyarázom neki, nem tehetek a második, a nem kívánt óráról, minden emberi számításon, időn és soron kívül történt. Szavakkal nem beszélt többé, átható tekintetéből sugárzott, hogy elégedett velem. Hihetetlennek tűnt, amikor ráeszméltem, hogy már egy teljes órája belefelejtkeztem huncutul okos, figyelmes kis lényébe. Puszit nyomtam a feje búbjára, és visszaültettem a lámpára. Azután, mintha mi sem történt volna, végeztem a munkám. Közben néha cinkosan felnéztem rá, és hűen viszonozta pillantásomat. Tudtam egyre biztosabban, ő, a Smaragdzölden Világító Szemű az, akire saját magamon kívül hallgatok, és jelenléte olyan teljessé tesz, hogy szövetségünket nem kezdheti ki az idő sem. Mutató ujjamat az asztal pereméig húzva elmaszatoltam az útjába eső könnycseppet.
2022.05.27.
Írta: Majoros Ildikó
Kiemelt kép: pixabay
