A ‘slamtelen’ már nem menő – beszámoló egy első alkalomról

A ‘slamtelen’ már nem menő – beszámoló egy első alkalomról

Sokaktól hallottam azt, hogy a slam lassú leáldozásban evickél, de van olyan ismerősöm is, aki még csak nem is hallott róla. Rétegműfaj, amit az irodalomkedvelők a pokolba kívánnak, vagy a hétköznapok költészete? Én is most először mentem hivatalos slam versenyre. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az áprilisi Libris könyvbemutatón már belekóstolhattunk a slam az ízébe, de azért az mégsem volt az igazi. De most is megvettek kilóra.

Ahogy megérkeztem a helyszínhez az egész Paulay Ede utca kongott az ürességtől, kivéve az Ankert bejáratát, az ugyanis kis csoportokban folyamatosan nyelte el az embereket, mintha csak valami titkos gyűlésre igyekeztek volna. Hát gondoltam, akkor vessük bele magunkat a budapesti éjszakába, és tényleg ott a kerthelyiségben zajlott az élet. Zsongás, nevetés, pohárkoccanás, ami kintről egyáltalán nem hallatszott, itt élettel töltötte meg a levegőt. Meglepetésemre a kezdéskor már egyetlen üres férőhely sem volt, úgyhogy cowboyosan a bárpultnak dőlve vártam a showt. Igazából nem is tudtam mire számítsak. Felolvasó estre vagy egy rímelős stand upra? Valahogy a slam poetry a kettő között húzódik meg, a magas kultúra szellemiségével, de a köznyelv igencsak válogatatlan szavaival. Ahogy telt az idő megjelentek az aktuális utalások, mintha csak egy közéleti újságot lapoztunk volna fel, amelyek – szomorú vagy nem szomorú – még mindig relevánsak, még ha néhány fellépő utalt rá, hogy nem előző nap költötte a versét. Volt benne hashtag, bestfriend, selfie, social media, menekültek, kicsit baloldali szemléletű politika, drogok, egyedüllét, hasvillantós toppok, minden, ami adott egy kis botránkozáshoz vagy éppen egy jól sikerült poénhoz. Még a Darwin Motel is előkerült Elvissel karöltve egy szóviccben. Az összekötésre már nem emlékszem.

Magának a fellépéseknek kicsit olyan hangulata volt, mikor a gyerekek suli után belopóznak az iskola előadótermébe és szépen éljenzések közepette szofisztikátlan vagy éppen kendőzetlenül elküldenek minden tanárt a búsba. Ilyenek voltunk, egy “titkos” kis csoportosulás, ahol most mindent lehet. Bár ez az érzés valószínűleg azért volt erős bennem, mert sok tizenéves fiatalt láttam a sorok között és a színpadon is slamelni. Sokan vannak és ez akárki akármit mond, jó. Jó, hogy ellentmondanak a sztereotípiáknak, hogy van olyan, ami iránt érdeklődnek, nem süllyedtek mélységes passzivitásba a telefonok nyomkodása közben. Őszintén nem tudom, tizenhat évesen kiálltam volna-e az iskolai előadásokon kívül verset olvasni. Valahogy a költészet is kikerült az oktatás keretei közül és itt, ebben a mámoros, cigi füstös környezetben éledt újjá. Élő kortárs ébresztőként. De itt van rögtön az ellenpélda: harmincas-negyvenes versenyzők is akadtak, akik nem riadtak meg az állíthatatlan mikrofontól. 

Egy-egy fellépés időkerete egyébként szoros, bele kell férnünk a három percbe különben pontot vonnak, az előadást pedig a rögtön ítélő közönségből random kiválasztott zsűri tízből pontozza. Illetve a közönség hangorkánja is mérvadó, ha tetszett a produkció, elismerően lehet visszaszámolni az előadónak. Ebből is látszik, itt mindenkinek van hangja, annak is, aki nem akar kiállni a színpadra.

A verseny résztvevői egyébként szintén random kerülnek ki egymás után, stílusosan egy kalapból. Volt, aki szinte levegővétel nélkül végigmondta a mondókáját, de természetesen voltak bakik is, akárcsak az irodalmi verses feleléseken. Volt, aki olvasta, valaki fel sem nézett, de olyan szöveget és jó ritmusban adta elő, hogy ez nem is lehetett probléma. Nehéz volt ítéletet hozni. Ami számomra furcsa volt, hogy aki éppen lejött a színpadról, máris a közönség soraiba került újra, és még véget sem ért a taps, amikor már ott járkáltak újra közöttünk, mintha semmi különös nem történt volna. Ezzel a dologgal nem tudtam mit kezdeni, mert számomra a szeparáltság ad egyfajta elhatárolódást. Így tudom, hogy én a közönség vagyok, és ők a fellépők. Persze ezt is biztos meg lehet szokni.

Azt hiszem ez a verseny része csak a körítés. Persze biztos jó nyerni, de igazából nem ez a lényege. Hanem a kiállás. Mert így életben lehet tartani valamit, amiben ennyi ember hisz. Mellesleg jó stressz levezető, akárcsak egy metál koncert, csak másképp. Itt nem elfeledjük a problémákat, hanem értelmiségien körbeírjuk, és kiröhögjük. Mikor is lesz a következő? 

Kiemelt kép forrás: Erika Pereszlényi Photo/ Slam Poetry Magyarország (SPB Klub – 2015.07.30.)

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás