“Az” az ember

“Az” az ember

Hónapokig, sőt, talán egy egész évig bolyongtak bennem ezek a szavak, de ma végre úgy döntöttek, hogy kitörnek. Nem is lehetne másképp, elvégre szétfeszítenének engem belülről a gondolatok. Van, hogy a leírt szavak gyógyítanak, van, hogy segítenek felejteni. A fejünkben zümmögve elfednek minden olyan hangot, amit hallanunk kellene.

Szerettem valakit – minden történet itt kezdődik, és a legtöbb itt is ér véget. Bárcsak ennek is vége lehetne itt, de olyan sok minden van még benne, amit senki sem tud rajtam kívül, és egyedül túl nehéz cipelni, ezért hát rátok hárítom a felelősséget – érezzétek ti is. Hátha így kevesebb érzelem jut majd nekem, mondjuk pont annyi, amennyit még el tudok viselni.

Szerettem valakit – a világ összes szeretetével. Igen, az összessel, és nem félek bevallani. Soha az előtt vagy az után nem szerettem senkit ugyanazzal a szeretettel. Néha eltöprengek, hogy talán szerencse is, mert ez az a fajta szeretet volt, amibe az emberek, ha nem vigyáznak, belehalnak. Pusztán amiatt, hogy vakon futnak bele. Vakon bíznak minden egyes szóban és tettben, még akkor is ha az a legprimitívebb és a legegyértelműbb dolog mások számára – de számukra, akik így szeretnek, a gyilkosság is kedves tettnek tűnik.

Vannak a szeretetnek határai, melyeket a vakon szeretők nem ismernek. Ilyenkor valaki előbb-utóbb felnyitja a szemüket, és ez borzalmasan fáj. Rengeteg idő telt el, mégis valami fájdalmasan nyilall belém, amikor emlékezem – a pillanatra, amikor felnyitotta a szemem.

Mi, nők, imádunk adni – magunkból. A férfiak meg, a természet rendje szerint, imádnak elvenni. Amikor szeretünk mindent adunk magunkból: a jót, a rosszat, a kedveset, az őszintét, a lehető legtöbbet, amik vagyunk. Mégis legtöbbször abba a hibába esünk, hogy nem a megfelelő embereknek adunk magunkból. A nem megfelelő emberek mindig elveszik tőlünk azt, amit adunk, és nem adnak cserébe semmit magukból, de adnak viszont szép szavakat, mézbe mártott keserű tényeket, hogy bár nem ehető, de legalább édes legyen a hazugság.

Nehéz belátni, és nehéz beismerni saját magunknak, hogy az az ember, akihez oly sok reményt fűztünk, akit a szívünk kellős közepébe ültettünk, és úgy szerettünk, mint még senkit a világon… nem Az az ember. Nem az, akinek hittük, és aminek láttuk. Nem ő a szikla a lábunk alatt, hiába voltunk mi sziklák az övé alatt. Fájdalmas kimondani, de jobb az életünk nélküle. Talán még nem tudod elfogadni, de azzal, ha ez az ember már nincs az életedben, te nyertél a legtöbbet. Elveszítettél egy embert, aki sosem tudta, hogy akar-e téged igazán. Ő elveszített egy embert, aki úgy szerette őt, ahogyan volt, a világ összes szeretetével.

Ismerd be, hogy kudarcot vallottál, ismerd be, hogy összetörtél és szivárog a repedéseken a lelked. Ismerd be, hogy vakon és naivan szerettél. Bocsáss meg magadnak! Az ember, akire elpazaroltad magad most talán valaki más szeretetét pazarolja el. Az ember, aki megérdemli a szereteted, ott van valahol, nyisd ki a szíved, és soha ne hagyd, hogy a fájdalom falakat emeljen köré.

Nyisd ki a szemed!
Szeress!
Légy önzetlen, de ne vak!
Légy odaadó, de ne naiv!
 Add magadból a legtöbbet, de nézd meg jól, hogy kinek!

…és soha ne add fel!

 

 

Kiemelt kép: pexels.com

Szerző:

Gagyi Rita
A nevem Gagyi Rita. Erdélyben lakom, és negyedéves orvostanhallgató vagyok. A hétköznapjaimat betöltik a mázsás atlaszok, a professzorok előadásai, a fehér köpeny a kórházi osztályokon. Szeretem a tudományt, a szilárd tényeket, a pontos magyarázatot minden kérdésre, és a leghatékonyabb megoldást minden problémára. De az életben nem minden fekete-fehér, és nem létezik minden kérdésre kielégítő válasz. Úgy a tudományban, mint a saját életemben folyton a válaszokat keresem a kérdéseimre. Örök álmodozó vagyok, szeretek hatalmas célokat kitűzni magam elé, és igyekszem önmagam maradni a sikerhez vezető úton. Ezért írok, ez az inspirációm: fejleszteni önmagam, megélni és megérteni mindent ami körülöttem történik. Több ember szeretnék lenni egyszerre: orvos, művész, irodalmár, utazó. Szeretek nyitott szemmel járni a világban, és örömet lelni az apró dolgokban. Az írás egyfajta menedéket jelent számomra, az üres lap, a toll meg én. Szabályok nélkül.

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás