,,Az élet magányos, nehéz, brutális és rövid” – ajánló Dan Simmons: Terror c. regényéről

,,Az élet magányos, nehéz, brutális és rövid” – ajánló Dan Simmons: Terror c. regényéről

Nagyon rettegtem beleereszkedni ebbe a nagy monstrumba. Azonban a kíváncsiság hajtott. Érdekelt Dan Simmons igaz történet alapján megírt Terror című regénye, melyből televíziós sorozat is készült, mely jelenleg is fut az AMC műsorán. Antarktisz, expedíció, horror és történelmi regény, ráadásul Simmons-tól, akiről már annyi jót hallottam? Azt gondoltam, ezt semmi esetre sem hagyhatom ki. Még akkor sem, ha lassú olvasó vagyok, az a tipikus elemezgetős fajta, jól megrágok minden egyes szót, a sorok mögé nézek – csak hát mindezt 720 oldallal a kezemben tenni nem a legjobb ötlet. Ez volt az a könyv, ami miatt minden reggel – amíg ki nem olvastam – ötkor keltem, hogy munkába indulás előtt tudjak olvasni. A terjedelme miatt, hogy haladjak vagy csupán azért, mert ennyire tetszett? Mindjárt kiderül.

Ha azt mondom Dan Simmons, szerintem a legtöbb embernek a Hyperioni énekek sorozat ugrik be, nekem is, pedig még nem olvastam. Simmons amerikai író, főként a horror és sci-fi műfajokban alkot. Azonban 1990 és 2000 között mintegy tizenöt regényt és számos novellát publikált science fiction, horror, krimi/thriller és szépirodalmi műfajban.  „Mindez nem egyfajta előre eltervezett karrier eredménye, hanem annak a fergeteges ünneplése, hogy bármit meg tudok írni, amit akarok. Ami persze nagyképűen hangzik, de így igaz” – nyilatkozik egyik interjújában. Ezt a sok lábon állást támasztja alá a Terror, ami nem egyszerű történelmi regény, hanem igaz történeten alapul, méghozzá Sir John Franklin kapitány északnyugati átjárói expedícióján (Franklin-expedíció), melyhez bónuszként adott egy kis horroros, thrilleres beütést.

Dan Simmons (Kép forrása: KultúrPara)

A regény alapötlete tehát adott volt: két legénység, melyek a brit birodalom Terror és Erebus nevű hajóin indulnak – a kor technológiailag legfejlettebb expedícióján – gőzhajóval felfedezőútra, Sir John Franklin vezetésével 1845-ben, az észak-nyugati átjáró felkutatására. Az expedíció sajnos rosszul alakult, a hajók a jég fogságába estek, a szén és az élelem folyamatosan fogyott. Dan Simmons képzelőerője itt lép a színre: ugyanis a legénységnek nem csak a dermesztő hideggel, a készletek fogyatkozásával kell felvenniük a harcot, vagy a mindent elpusztító jéggel. A tengerészeket nem csak a skorbut, az éhség és az őrület tizedeli, hanem valami egészen más is, valami félelmetesebb veszély, ami odakint vadászik rájuk a jeges sötétségben, követi a hajókat, és egyesével végez a legénység tagjaival, akiket megcsonkít és felfal. Amikor Franklin kapitány meghal, Francis Croizerre hárul a feladat, hogy átvegye az expedíció irányítását, neki kell megküzdeni a legnagyobb feladattal: kimenekíteni a legénységet dél felé, a jégen át. Már ha marad még ember, aki él. Az úton egy eszkimó nő is velük tart, aki nem tud beszélni. Az ő alakját nagy rejtély szövi körbe – lehet, hogy a túlélésük záloga, de az is lehet, hogy a halálukért ő a felelős. Croizer mindent megtesz a menekülés érdekében, a remény azonban egyre fogy. Vajon sikerül nekik?

Kép forrása: moly.hu

A hajó csendesebb, mint valaha; néma, a megkínzott fa és a belefagyott fém nyikorgásától eltekintve; néma, az alvók horkolásától, motyogásától és szellentéseitől és Mr. Diggle szitkozódásától eltekintve; néma, a kinti jég szüntelen robajától, dörömbölésétől, reccsenéseitől és zajlásától eltekintve; és mindezeken felül az éjszaka némaságát csak az erős szél lidércüvöltése töri meg.

Már az elején le kell szögezni, ez nem az a könyv, amit az olvasó könnyen bedarál, sity-suty elolvas, sőt az első felében kifejezetten nem olvastatta magát, legalábbis én így gondolom. A könyv eleje számomra egy kicsit döcögősen is indult azzal, hogy két idősíkon játszódik kezdetben a történet. Egyrészt már 1847-ben vagyunk, másrészt meg a két hajó indulásánál, hogy kiderüljön számunkra, hogyan is kerültünk 1847-ben az első fejezetben bemutatott helyszínre. Aztán szerencsére később már csak egy szálon fut tovább a cselekmény, de továbbra is több nézőpontban ismerhetjük meg az eseményeket. A legnagyobb szerepet végig Crozier kapitány játssza, és talán a többiek közül Goodsir doktor tűnik ki, ő is főként a naplóbejegyzésein keresztül. Szerencsére Simmons elég szerethető karakterré formálta Francis Rawdon Moira Croziert, a HMS Terror kapitányát, szimpatikus, ésszerű tulajdonságokkal ruházta fel. Kifejezetten tetszett, ahogy kommunikált például a matrózokkal, a tisztekkel, a civilekkel – nagyon emberséges volt, és befogadható. Itt szeretnék kitérni a temetési szertartásra, mely számomra nagyon megdöbbentő volt, de mindenképpen csak jó értelemben. Teljesen mindegy volt a körülmény, még abban a rettenetes hidegben is – ami nagyfokú fagyás esetén akár végtagvesztést okozhat -, lyukat eszkábáltak a fagyos tengerbe és eltemették méltó körülmények között a legtöbb esetben a halottakat. Sőt, személyre szabott szertartásokat tartottak, pedig én legtöbbször csak kapkodtam a fejemet, hogy már megint meghalt valaki. Úgy tűnhet, kicsit sok a regényben az ismétlés, de engem ez általában nem zavart, mert néha elvesztem a sok szereplő között, ilyenkor jól jött, hogy amikor újra feltűnt egy karakter valami miatt, akkor Simmons elismételte, hogy az adott emberrel mi történt, amikor utoljára olvastunk róla.

Részlet a sorozatból (Kép forrása: IGN Hungary)

Ha őszinte akarok lenni, akkor nem hallgathatom el, hogy amikor a kezembe vettem ezt a könyvet, féltem. A monotonitástól, a jégtől, a hidegtől, a hajótól. Attól, hogy 720 oldalon keresztül számomra unalmas lesz, hogy elfáradok majd az olvasásától. Ha jól emlékszem, életemben egyszer vagy kétszer ültem hajón, abból egyszer azzal védekezett a szervezetem a tengeribetegség ellen, hogy elaludtam a napon, nagy hőségben, ebből következik, hogy napszúrást kaptam. Így talán érthető a tudatlanságom, hogy például számomra még az sem volt tiszta, mi az a tat – most már tudom, hogy a hajó hátulja, fara. De Simmons nem hagyott cserben, a Terror egy fordulatos, realista regény – miközben tele van részletes leírásokkal -, amelyben a monotonitás talán pont a feszültséget növelte, bár közben egy kicsit nyomasztóvá is tette az egészet ezzel. Számomra a regény vége egy kicsit elvont, abszolút nem erre számítottam, teljesen meglepett. Nem jelenteném ki kategorikusan, hogy a záró rész elrontotta a könyvet, mert nem teljesen igaz, de nekem egy kicsit megülte a gyomrom. Arra a bizonyos valamire, ami nem hagy maga után semmit, csak vért és csontokat – direkt nem térek ki, véletlen sem akarok bármi olyat elfecsegni, amit nem kéne.

– Valami nagy méretű dolog mozgott a jégtűk között. És az őrök mindenfélét hallanak a sötétben.
– Az őrök mindig hallanak mindenfélét a sötétben a tengeren – felelte Little hadnagy. – Már az ókori görögök óta.
– Lehet, hogy továbbállt. – Vetette fel Little hadnagy. – Máshová költözött. Délre. Vagy északra.
Mindenki némán fontolgatta a gondolatot.
– Az is lehet, hogy már eleget megevett közülünk ahhoz, hogy tudja, hogy nem vagyunk finomak – jegyezte meg Blanky jégmester.

Hogy most akkor jó volt a könyv, vagy se? Sok bennem a kettősség, hatalmas megkönnyebbülést éreztem, amikor elértem az utolsó oldalra – bár ez nálam általában az összes vaskos kötetnél így van. Ha objektíven nézem, többségében pozitív érzések kötnek a Terrorhoz, de azt soha nem tagadnám le, hogy egy kicsit túlírt, és vannak hibái. Azt viszont senki sem kérdőjelezheti meg, hogy érzékletes és nagyon valódi, a lapokból árad a hideg, a vér, a döghús, a rohadó sebek szaga, és a reménytelenség. Ha valaki szereti Dan Simmons-t, a történelmi regényeket, az enyhe horrort és nem ijed meg a könyv terjedelmétől, szerintem mindenképp fogjon hozzá és olvassa el. Illetve, el ne felejtsük a belőle készült sorozatot – én nemsokára el is kezdem megnézni, nagyon kíváncsi vagyok rá. Illetve azt hiszem, beleásom magam abba a bizonyos Hyperioni énekek könyvsorozatba is.

Köszönjük az Ageve Könyvek Kiadónak, hogy a részünkre bocsájtottak egy példányt, hogy elolvashassuk!

Kiemelt kép: 24.hu

Szerző:

Széni (Póczek Klaudia)
Könyvekben élek. Az írók, és a műveik szereplői gerjesztik nekem a komfortos világomat, ahol én jól érzem magam. Azt hiszem, ha nem egy ilyen múlt lenne mögöttem, mint amilyen van, most nem értékelném az apró dolgokat, nem írnék, és nem lenne egy könyvjelzőm ,,A KÖNYVEK NEM BÁNTANAK" felirattal.

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás