Az utolsó állomás

Az utolsó állomás

Krasznahorkai László
Háború és háború című regényére

Felszámolódott körülöttem minden
elhúzódnak tőlem, nem szólítanak
meg, és a köszönésem sem fogadják
mint aki a dolgok legvégén jár már

egyszerre vagyok kész a maradásra
ahogy a fejvesztett menekülésre
leírhatatlan sötétsége vesz körül
bámulok mint borjú az újkapura

abszolúte hiába strapálom magam
és fújom mint a szél a felüljárón
legjobb lenne ha eltűnnék mint a kámfor
nincsen kiút, akár csak egy átokból

nincsen kiút, mint egy ráolvasásból
ártalmatlan, közönséges félnótásként
úgy szóróm és szóróm csak verseimet
mint a szaros magot a (szomorú) szántóvető

a földbe gyökeredzett lábaimmal
a bárgyú pofámmal, akár csak egy tehén
mint aki beleszart a gatyájába
állok csak a tébolyult útvesztőben

minden más eshetőség ki van zárva
mint egy falevél a tomboló viharban
úgy potyognak ki belőlem a szavak
akár csak a tehén seggéből a szar

mint akit kisemmiztek és agyonvertek
mint akit úgy vágtak ki mint a taknyot
az öröm még csak rohamként sem tör rám
tehetetlen állapotba keveredve

némán, szótlan lesütve szemeimet
örökre megriadva valamitől
a saját árnyékomban ücsörögve
nézve hogy bukik le a nap a horizonton

halottként nézve a csupasz falakat
hallgatva az ablakot verdeső esőt
magamra húzva nehéz pokrócomat
hagyva hogy elnyomjon az örök álom

megbabonázva csak és kinevetve
bujkálok mint csatornában a patkány
mint aki minden rosszabbul tud másnál
az életem utolsó állomásán

2017 Július 21. Péntek
Budapest, Csepel

Írta: Móritz Mátyás

Kiemelt kép: pexels.com

Szerző:

Vendégszerkesztő
Ezt a cikket egy kedves vendégszerkesztőnk írta. Ha van egy jó írásod, vagy szeretnél hozzánk írni, egy vagy akár több cikket, jelentkezz nálunk emailben a lendulet.magazin@gmail.com-on.

Szólj hozzánk!