“Tulajdonképpen egy kórház ez a lelkemnek” – interjú Nagy Mátéval, a Fiókblog megámodójával

“Tulajdonképpen egy kórház ez a lelkemnek” – interjú Nagy Mátéval, a Fiókblog megámodójával

Nagy Mátéval és azzal, ami a fiókja mélyén lapul, már találkozhattatok egy ajánló keretében, viszont róla és az írásairól még nem tudunk sokat.
Honnan jönnek ezek a mély színekkel körbefuttatott történetek? Ki az aki misztikus ködfelhők mögött áll?
Elsősorban ezekre a kérdésekre igyekeztem választ kapni.

Hogyan jött az ötlet, hogy blogolj?
Írni majdhogynem akkor kezdtem, amikor megtanultam olvasni. Persze azok még csak nagyon kezdetleges, szárnypróbálgató írások voltak. Aztán ahogy fejlődtem, érettebb lettem, úgy kísért végig engem ez, mint hobbi. Egy-két éve foglalkozom komolyabban az írással. Akkor még rajongói írásokat, fanfictionöket írtam. Vonzott (és még máig is vonzz) a fantasy világa is. Aztán valami megfordult bennem, és inkább nem próbáltam meg elrugaszkodni annyira a valóságtól, mert egy fanasyhez nem vagyok még érett. Miután megírtam az első novelláimat, rájöttem: ez a műfaj áll legközelebb hozzám.
Pontosabban ehhez van türelmem. És azóta ezen csiszolok, alkotok. És miért papoltam ennyit erről? Mert tulajdonképpen ezért kezdtem el „blogolni”. magáért az írásért. Hogy megmutassam a nagyobb világnak is műveimet. Kellett egy hely, ahol közzétehetem, hátha valaki kedvet kap hozzájuk. Több célom nem volt vele.

Mi a célod az írással, mi az, ami hajt efelé a cél felé?
Kisebb koromban szerettem olvasni, és már akkor is készültek kezdemények. Már akkor úgy éreztem, hogy van fogékonyságom arra, hogy én is valami hasonlót alkossak. Akkoriban ez még csak magam szórakoztatására ment, illetve tesómmal egymás szórakoztatására, de egy idő után már jól esett szélesíteni a látókörömet. Talán ez az alkotási vágy iránt érzett szeretet hajtott efelé. Meg, valahogy ki kell élnem a néha bennem rejlő groteszk hajlamokat, hogy írjak. S persze ott van a fantáziám, ami néha nagyon ostromolja az ingerküszöbeimet.

Célom sokáig nem volt az írással, ám pár éve rájöttem, hogy igenis szeretnék ezzel foglalkozni – akár – komolyabb szinten is. Persze ehhez az kell, hogy ne égjek ki rövid időn belül. Mindenképpen szeretnék valami egyedit alkotni, amit az emberek szeretni tudnak, vagy utálni, vagy szeretve utálni. És kerülni a közhelyeket.

Beszélgettünk már erről a bizonyos misztikus ködről, ami körüllengi a műveidet. Egy-egy írás mitől lesz ilyen, mitől lesz “nagymátés”?
Eddigi műveimre sok jelzőt kaptam már. Bemásolhatnék ide közülük párat, a teljesség igénye nélkül, de nem sok értelme lenne. A kedvencem a „sötét fátyolosság”, meg a „negatív színek fölénye”. Ezeket nem én állapítottam meg, hanem tőlem érzelmileg független emberek. Ha saját magamról kellene jellemzést mondanom, csak annyit tudnék: kicsit negatív hangvételű, talán nyers, „mély” és „sötét” mondatokkal teli halmaz. Szerintem ennél költőiesebb magyarázat már nem szükséges.

Ezek az alkotások felzaklatóak, nagyon belelátsz az emberekbe, a fölszínre hozol bennük egy csomó olyan érzést, amikről nem is mindig biztos tudták, hogy ez bennük is létezik. Te mitől félsz a legjobban?
Az emberi kétszínűségtől. Meg a fránya előítéletektől. Aki ismer, tudja, mire gondolok. Egyébként nagy félelmeim nincsenek. Minden csak egy kihívás, amit le lehet gyűrni.

Mi inspirál?
Erre érzésem szerint – az én szempontomból – nem tudok normális választ adni. Néha ez, néha az. A legtöbb inspiráció általában zenéből jön. Szerintem csak a zene képes egy olyan egyedi gondolati világot felépíteni pofonegyszerűen, pár sorral és (akár) pár akkorddal, amelybe el lehet menekülni, át lehet érezni, vagy amiből nagyon sok impulzust lehet nyerni. A másik legfőbb inspiráció, az maga a való élet. Nem egy dolog történik velem a való életben, amit el tudnék képzelni novellaként. Inspirál az, ha van körülöttem ember, akár idegen, akár nem. Szeretem átélni az élethelyzeteket, a beszélgetéseket, az interakciókat. Eljutottam odáig, hogy körülbelül a teljes földi való egy nagy inspiráció – csupán ki kell használni. Meg talán inspirál az írásra, még ha negatív módon is, valamilyen kényelmetlen érzés. Írni nem tudok csak úgy, hogy leülök, és írok. Valaminek ki kell feszítenie a húrt. Valaminek mardosni kell belül. Egy másik állapot kell. Szerintem csak akkor jó egy írás.

Az előbb már volt szó róla, hogy az írásaid egy cseppet sem átlagosak. Honnan jön ez a sok “kemény” történet?
Kútfőm mélyéről. Általában csak felnagyítok egy-két részletet, és abból születik valami „kemény”. Vagy legalábbis bennem felerősödik egy bizonyos érzelem, és minden frusztrációm betűk formájában a papírra hányom. Nem nagyon szoktam megzabolázni a fantáziámat, szerintem nagyon érdekes, ha valami elszakad a hétköznapitól, mind módszertanilag, mind látványilag is. A morbid és a groteszk inspiráló számomra, bár e tekintetben még nem teljesedtem ki. Van még nagyon sok „cenzúrázatlan” gondolat bennem, csak még nem gyúródott össze olyanná, amiből egy épkézláb történet kijöjjön. De egyszer az is eljön. Végül még megemlítem azt is, hogy bármennyire is fikció minden írásom, azért igenis próbálok reális maradni, és egy földhözragadt szituáció köré építeni a cselekményt. Így talán emberközelibb és hihetőbb minden.

Ki az, aki mindezek mögött áll, milyen embernek tartod magad? Mennyire jelensz meg te a műveidben?
Talán kicsit meg nem értett embernek. Talán kicsit goromba néha, de őszinte. Összességében jó szándékú embernek tartom magamat. Sőt, sokszor vidám is vagyok, bár vannak extrém érzelmi kilengéseim, néha teljesen váratlanul.

Bármennyire próbálnám tagadni, benne vagyok a műveimben. Nem, mint főszereplőként (E/1-ben írok legtöbbször), de benne vagyok. Legalábbis a jellemem és gondolataim töredékei megvannak bennük. Van egy novellám, ahol túlságosan messzire mentem magammal kapcsolatban, és érzésem szerint túlságosan is sokat tettem bele magamból. Ezt máskor próbálom elkerülni, mert szerintem nem mindig szabad közel engedni magad az olvasóhoz, és úgy megalkotni egy szereplő jellemét, hogy abban legyen valamiféle távolságtartás. Meg kell találni az egyensúlyt, hogy egy sokat emlegetett közhellyel éljek.

Mesélj egy kicsit magadról!
19 (egy híján 20) éves vagyok, jelenleg Gyöngyösön élek, és itt tanulok. Tipikusan csak egy „szembejövök veled az utcán” típusú fazon. Általában nem is nagyon szólalok meg, csak azok között, akikkel szorosabb barátságban vagyok. Nehezen nyílok ki mások előtt úgy igazán. Van bennem kis belső szorongás. Néha teljesen észrevétlen vagyok. Egyébként maximalistának tartom magam, és nem szoktam panaszkodni, ha sok dolgom van. Ezen felül viszonylag pozitív is vagyok, bár tudok különbséget tenni az érem két oldala között. Sok minden iránt érdeklődöm, és szeretek megismerkedni más emberekkel, új dolgokkal.

Nagy Máté

Nagy Máté

Mik a további terveid? Kipróbálnád magadat egy másik műfajban?
Terveim között szerepel az, hogy szerezzek valami végzettséget, és ne legyek földönfutó, de ez minden emberről elmondható. Szeretnék önálló megélhetést magamnak, és szeretnék saját lábon állni. Ezek nyilván nem tartoznak az alkotási folyamataimhoz, de rengeteg művész éhezik, és én sem tartom valószínűnek, hogy ebből élek majd meg.

És persze írni is. Fejlődni. Feszegetni a határokat. Szeretném észrevetetni magamat valahol.

Szívesen kipróbálom magam máshol is. Persze hozzám legközelebb a próza áll, attól nem akarnék elszakadni, ha már alkotásról van szó. De egyszer-kétszer valami líraibb dolgot is szeretnék létrehozni. Ehhez még nem érzek magamban elég bátorságot és érettséget, de ami késik, az nem múlik.

Mi az, ami motivál mindezek elérésében?
Ez is egy olyan kérdés, ami sablonnak tűnik, de valójában nehezemre esik erre válaszolni. Nyilván a szűkebb ismerősi köröm, család, barátok támogat, hisz ha valamit szeretek csinálni, akár komolyabban is, akkor csináljam. Mostanában pedig van egy pályázat, a Nekem Nem Mindegy, ahol az eredményeim alapján jól állok. Most az a fő motiváció, hogy fenntartsam a jó szereplést, és közben pedig tökéletesítsem magam, és jobban megfeleljek a saját elvárásaimnak is. Ez a fajta versenyszellem, és maga a pályázat témája és lebonyolítása, az a közeg nagyon motiváló számomra. De azon kívül, néha semmi motiváció nincsen. Nem gondolom persze, hogy abba kéne hagyni, de tudom, hogy ha valamilyen írásnak meg kell születnie, az előbb-utóbb megszületik. Tulajdonképpen egy kórház ez a lelkemnek.Mivel próbálom figyelemmel kísérni a nagyvilág dolgait is, így megeshet, hogy egy globálisabb téma foglalkoztat. De összességében elmondhatom, hogy az írás a végső menedékem, ahol nem mindig jön magától az ihlet. Az ilyenekkel mg kell birkózni, és támaszkodni arra a kevés, de sokat jelentő támogatásra, amit kapok.

Végezetül még egy “sablonkérdés” a teljesség kedvéért. Mi a legfontosabb számodra?
Ez egy elég tág kérdés. De ha válaszolni kell, akkor azt mondom, hogy az őszinteség. Az álszentséget ki nem állhatom. Nagyra becsülöm azt aki inkább megbánt az igazzal, minthogy inkább kegyesen hazudik helyette. Ugyanez a kritizálásra is igaz. Persze a fröcsögőket, meg a kultúrálatlan trollokat nem is szabad komolyan venni, de kegyes hazugságokra, és alibi véleményekre sem lehet építkezni. Meg őszinteséggel nagyon sok félreértést el lehet kerülni az életben. mennyire egyszerű lenne minden… A békés megoldások híve vagyok. Meghallgatom szívesen bárki nézőpontját, és el is fogadom, de ehhez elengedhetetlen az őszinteség. Nagyjából ennyi. Sok dolgot tartok fontosnak, most éppen ezt emeltem ki.

Köszönjük szépen Nagy Máténak a válaszokat, további sok sikert kívánunk neki!

Szerző:

Horváth Margaréta
"Ha itt nem találsz, keress meg ott."

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás