Lost in translation filmajánló

Lost in translation filmajánló

A film magyar fordítása „Elveszett jelentés” ami fantasztikusan bemutatja, hogy mennyire nem tudunk filmcímeket ütősre fordítani. Milyen szerencse, hogy nem ez alapján ítélem meg a filmeket. Tehát ez a Sofia Coppola által írt és rendezett, Scarlett Johansson és Bill Murray főszereplésével alkotott gyöngyszem már régóta az egyik kedvencem. A napokban néztem újra, az érzés pedig egy kicsit sem változott.

Ez az érzés pedig az értetlenség, a tehetetlenség, a düh és a fájdalom ötvözete, megspékelve egy apró reménnyel és hittel. Valami olyasmi, amire nem hiszem, hogy kitaláltak már egy jó szót. Nekem fáj ez a film, mert túlságosan valós és pont azt mutatja be, hogy talán a kimondatlan szavak és érzések több fájdalmat tudnak okozni, mint a kimondottak. Közben mégis imádom, mert azt is felvázolja, hogy amikor megtaláljuk a megfelelő embert, szavak nélkül is mennyire lehet érteni egymást, kortól és mindentől függetlenül, előítéletek nélkül. Gyönyörű.

Röviden arról szól a film, hogy adott egy húszas éveiben járó fiatal lány, Charlotte (Scarlett Johansson), aki fiatal kora és elbűvölő személyisége ellenére már a kiégett, unatkozó feleség szerepét tölti be és Bob Harris (Bill Murray), aki egy hatvanas éveihez közel járó  filmsztár. Az ő útjaik egy tokiói luxusszálló bárjában keresztezik egymást, ahová Bob forgatni megy, Charlotte pedig a férjét kíséri el, aki fotós. Ebből a véletlenszerű találkozásból egy különleges kapcsolat, barátság alakul ki köztük, a nagy korkülönbség ellenére. Együtt kószálva fedezik fel Tokiót és gyűjtenek emlékeket, miközben a kapcsolatuk akaratlanul is egyre erősebbé válik, mindez egy hét leforgása alatt.

Először is kiemelném a helyszínt: Tokió. Elképesztő, hogy mennyivel másabb hangulatot teremt egy film, ami nem a tipikus New Yorki helyszíneken, vagy akármilyen amerikai nagy (vagy akár kis) városban játszódik. Valahogy közelebb érzem magamhoz az ilyen filmeket. Van egy-két jelenet, amiben a látnivalókat is kiemelik, ezért külön köszönetet mondok, mert Japán gyönyörű hely. A kultúra sokszínűsége pedig csak még többet dob az egész atmoszférához.

A másik fontos szempont számomra a filmben a kimondatlanul felvetett problémák: boldogtalan házasság, magány, a kommunikáció hiánya egy kapcsolatban, a félelem az ismeretlen jövőtől, a korkülönbséget már nem is említve… azt hinni, hogy minden jó, csak azért, mert azt mutatjuk, hogy jó. Belekövülni egy helyzetbe, csak mert félünk kilépni belőle. Charlotte egyik mondata benne maradt a fejemben: „Nem tudom kihez mentem hozzá feleségül…” Vajon hányan éreznek így még a világon, mégsem lépnek? Vagy hány Bob van még ezen a világon, aki leélt egy életet úgy, hogy közben egy percig sem volt boldog? És hány olyan ember van, akik együtt akarnak lenni, de még ők sem tudják? Hány idegen van, akiket csak egy találkozás választ el a boldogságtól? Ezekről a problémákról nem beszélnek, nincs konkrét dialógus, amiben bármelyikük kimondaná, hogy nem boldog. Mégis érezni, mégis látni. Ahogy az sincs kimondva, hogy egymásba szeretnek, mégis tudjuk.

A zárójelenet szerintem mindenki kedvence, aki látta a filmet. Aki nem, annak most egy kisebb SPOILER: Bob belesúg valamit Charlotte fülébe, de ezt mi nem halljuk. Aztán elsétál, és hátranéz. És mosolyogva búcsúznak el. Szeretem az olyan filmeket, amiben mi dönthetjük el, mi lesz a szereplők sorsa. Amiben nem dobnak hozzánk egy előre megírt befejezést, hanem hagyják, hogy mi magunk alakítsuk olyanná, amilyenné szeretnénk.

Őszintén szólva én mindenkinek ajánlom ezt a filmet, ha láttad, akkor nézd újra, ha pedig nem, akkor nézd meg, mert annyira különleges érzést ad, hogy ezt szavakban nem lehetne átadni. Ha mégis kéne valamihez hasonlítanom: olyan érzés fogott el engem, miután megnéztem a filmet, mint amikor a mozgólépcsőn meglátsz egy idegent és megakad egymáson a szemetek, végig egymást bámuljátok, mindeközben ezalatt a pár másodperc alatt a világ megáll egy kicsit, majd mindketten visszatértek a valóságba, tudva, hogy valószínűleg soha többé nem látjátok egymást. Mégis kaptatok valamit, amit talán sosem felejtetek el.

kiemelt kép: https://media.wmagazine.com/

Szerző:

Antal Andrea
“Mindünk anyaga sugárzó lehetne, ha mernénk hasadni.” /Fodor Ákos/

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás