Mozaik

Mozaik

Sokszor meghaltam már belül
Nem egyszer, nem kétszer.
Rengeteg halál aprózza már a lelkem.
Egészen kicsik, mindennapiak.
Meg persze a nagy csattanások.
Amikből nem kelünk fel.
Aztán mégis.

Haltam már meg halkan, vánkosokba fojtva lelkemet
Nagy viharok, hullámok, tajtékok, könnyek között
És a nagy szárazságok idején is.
Érintett már meg fagy, szúrt árt dárdáival a lándzsás Nap

haltam meg hőségben hevesen lüktető szívek

és szűk pupillák között is.

Magamból való kipusztulásom során
Magamra ismertem bennük.
De azt nem tudom, mi vár rám.
Hányféleképpen szenderülhet álomba
Egy – egy újabb tag belőlem.

Pillanatokra.
Akár.

Vagy a rengeteg pillanatban egymás után.
Mintha az elmúlásaim valahol messze
Ugyanúgy dobognának, mint itt, ahol a lélek
Veri egyre a szív falait.

Valahol messze talán
minden elveszett szilánkom
Egy újabb mozaikká
áll össze.

Valahol éppen megszületek.

 

 

Szerző:

Horváth Margaréta

“Ha itt nem találsz, keress meg ott.”

Szólj hozzánk!