Az előző esti összetört borosüveg romjain is utat talál magának a másnapi napsugár. Pedig a mámor ittas feledés el akarna törölni minden pillanatot, ami idáig vezetett. Roncsolt memóriák darabokra szakították az éjszakát, az üvöltésekkel terhes szívek gyűrűjében. A kétkedő válaszok között bolyongtak, amíg lassan pirkadni nem kezdett.
A józanság végleg elesett, miközben járható utat próbált találni a cikázó kezek érintése nyomán. Haza így senki sem mehetett.
A pillanat megállt és az üveges tekintetek egymásba meredtek. Hiábavaló próbálkozás. Senki nem akar tárolni semmit a későbbiekre. Már régen megtanultak napról napra létezni. Talán az a várt, tisztára mosott délelőtt is eljön egyszer, amikor a helyére kerülnek bennük az utcán heverő üvegszilánkok. Biztosan eljön, csak nem most. Reményt kell minden reggel magunkba tömni.
Különben mi értelme?
Most csak a kúszó fények látszanak a Dunán, csalhatatlanul tükrözve a valóság egy görbe képét. A szavak folynak, még sincs jelentésük, csak visszhangot vetnek a vízen. Még a hajnal sem várja meg őket. Elhalón maga után húzza a tökéletes élet ígéretét. A fogadkozások szent percét pedig mindig magával viszi az éj. Nem adná át sosem másnak.
Egy utolsó csattanás, aztán elcsendesedik a táj. Vörös bor folyik a patkára.
Így véreztette ki magát az éjszaka, minden öröme és bánata…
Kiemelt kép forrás: Pinterest.com