A Dévabád-trilógia folytatódik, és nem is akárhogyan! A Bronzváros után fél évet kellett várnunk az újabb kötet megjelenésére, és már nagyon vártam, hogy kézbe vehessen a Rézkirályságot. Ennek ellenére a megérkezése után még napokig szemeztem vele, mire bele mertem kezdeni. A korábbi olvasmányélményem után már tudtam, hogy fájni fog. Az írónő úgy alakítja a szálakat, hozza a fordulatokat a szereplőit sem kimérve, hogy időt kellett hagynom magamnak a regenerálódásra a Bronzváros után és legalább ugyanennyi időt hagytam, hogy újra fejet ugorjak ebben a felforgató és elragadó világba.
Az első rész annyira maradandó és mély élményt nyújtott, hogy nem volt szükségem arra, hogy újra belerázódjak a történetbe. Amióta letettem a Bronzvárost, valamilyen szinten dolgozott bennem a történet, és ugyanolyan frissen fel tudtam eleveníteni a szereplőket, a fő konfliktusokat, a népeket és fajokat, hogy egy pillanatra sem zökkentem ki az olvasásból. Ám azoknak, akiknek szükséges, a könyv elején megtalálható egy térkép a világról, valamint egy névjegyzék, amelyben minden fontos szereplő, faj és rang benne van.
A Rézkirályság első három fejezete ott folytatja a történetet, ahol az első kötete végződött, viszont ezt követően öt évet ugrunk. Az első rész lassan indult be, a második kötet viszont rögtön belevág a lecsóba. Képet kapunk a szereplők hánytatott sorsáról, de azt is láthatjuk, hogy mindez nem megtörte, hanem megedzette őket. Nahri és Ali sokat fejlődött, és bár az előző részben is szerethető karaktereknek találtam őket, ez az érzés fokozódott.
A Rézkirályság jobban fókuszál a félvérek, vagyis safítok, a leigázott dévek és a dzsazirí uralkodói család törékeny egyensúlyára, mint előde. Folyamatos lázadás és belső harcok fenyegetik a város békéjét, mióta az utolsó nahida besétált a városban az afsinja oldalán. És ha ez nem lenne elég, egy külső fenyegetés is felüti a fejét. Én végig zizegtem olvasás közben, mert a feszültség nőttőn-nőtt, és amint kaptam egy választ, három másik kérdés ötlött fel bennem. Az írónő stílusa (na meg a fordítóé is) rendkívül gördülékeny és olvasmányos, úgy szaladtak az oldalak, hogy észre sem vettem, és mindig vártam az újabb fejezetet. A nézőpontok egy fővel kibővültek, aminek nagyon örültem, mert egy régi szereplő tér vissza, és végre az ő szemüvegén keresztül is láthatjuk a történéseket, és mivel ő már egy „régi motoros a szakmában”, ennek a csodás mágikus világnak régebbi sérelmeire és történésekre is reflektál.
Főszereplőink mind olyan helyzetekbe keverednek, amelyek csapdába zárják őket, tehetetlennek és kiszolgáltatottak. Tudják, legalábbis sejtik, mi a helyes út, de egyedül egyikük sem tud kitörni a börtönéből. Mindegyik félnek megvan a maga igaza, ezért nem lehet egyértelműen kiválasztani, kinek szurkol az ember, és mivel fejezetről fejezetre váratlan események borítják fel az addig szilárdnak hitt elképzeléseinket, változnak a körülmények, változik a szereplők megélése, így nem tudhatjuk az utolsó lapokig, hogy végül mi lesz a végkifejlet, és mire számíthatunk még.
Chakraborty rendkívül aprólékosan és nagy lelkesedéssel dolgozta ki ezt a fantáziavilágot. Nemcsak az égi teremtmények és vízi lényeg, a tűz elemből született dzsinnek és ifritek jelennek meg valósághűen a sorok között, de a politikai és társadalmi jelenségek is remekül lettek ábrázolva. Imádtam a könyv minden sorát, és mivel függővéggel ért véget, borzalmasan várom az zárókötet megjelenését. Aki a Bronzvárost szerette, ezt a részt is fogja. De ajánlom a fantasy és a keleti kultúra szerelmeseinek is egyaránt! Egyetlen bánatom volt csupán, hogy a Rézkirályság borítója a Bronzvárosénak a nyomába sem érhetett.
