“Mit megragadsz, vizes homok,
Mikor megszárad szétpereg.
Kihullanak kezeid közül
A tárgyak és az emberek.”
Tudod,így éltem mindig. Markoltam homokba merészen, bátran, hogy most sikerül, most már a kezembe fogom, már nem adom, megtartom mind, de ujjaim közt hullajtva, elvesztettem az összes homokszemet, és így voltam mindennel. Kedvenc tárgyaim óvtam évekig, őriztem féltve őket, mégis egy hirtelen mozdulat, egy pillanatnyi elfordulás és elejtettem őket, darabokra törtek, emlékszilánkok maradtak. Törött, hegyes tárgyak őrzik figyelmetlenségem nyomát. Szorítottam magamhoz embereket, öleltem őket szívemhez egész közel, mégis nem tudtam eléggé vigyázni rájuk, melegen tartani az érzést, ahogy hűlt az érzelem, úgy bújtak ki karjaim közül ők is. Minden kihullott kezemből, semmim sem maradt, így éltem eddig, 24 éve már ezt teszem.
“Hogyha sebeim elmérgednek,
locsolom borral, pálinkával,
visszategezem a tegnapokat,
és megbékültem félig a mával.”
Mikor már szűnni nem akaróan vérző sebekkel álltam egyedül a nagyvilágban, bort locsoltam sebeimbe, vagy pálinkát, ha nagyon fájt. Érzéstelenítő kábulat. Mesterséges boldogság. Azt hittem elmúlt a fájdalom. Visszategeztem a tegnapot, azt hittem már barátok lettünk, és megbékültem a mával, még rá nem jöttem, hogy ha tegnap öntöttem sebeimbe az alkoholt, mára múlik az érzéstelenítő hatás, és kétszer annyira fáj. A másnapok már csak ilyenek. Másnap minden rosszabb. Persze aztán újra locsoltam, még jobban. Újra és újra. Míg végül érzéketlenné váltam. Míg végül kiöltem magamból minden érzést.
“Karcos bort harapok vagy buja Martinit,
az majd felmelegít, s annyira ellazít,”“Így már semmi se fáj, átmos a kábulat,
hétköznap divatos hallucináció”
Folyton az alkohol. Nem megoldás, csak ideiglenes fájdalomcsillapítás. Fáztam télen, ha nem öleltek, felmelegített a bor. A Martinit sosem szerettem, nem flancoltam nőies italokkal. Ittam a bort kólával. Olcsó bort, nem adtam a minőségre, a felejtés volt a cél, nem az elegancia. Hogy ne fájjon semmi, csak az számított, hogy elhiggyem, boldog vagyok. Hallucinált boldogság.. Nyugtató, fájdalomcsillapító helyett csak alkohol. Átmostam a lelkem, átmosott a kábulat. Képzelt megnyugvás.
“…”Hol van a barátnőm? És te? Éjjel kettő!”
A nő tetőtől talpig csak hiány”“de ha összeomlok, ott van
támasznak a kocsmapult.”
Látod, csupa hiány minden. Ami van, az is hiányzik, ha épp nem itt van. Néha pár centi is távolság, néha egy méter a világ. Néha pár perc is örökkévalóság, és egy nap a halál. Hiányzol úgyis, ha vagy, de még jobban hiányoznál, ha nem lennél. Ha nem nekem lennél. Hiányzol, ha nem tudom, épp hol vagy, de nem köthetlek magamhoz. Mégis jó lenne, ha mindig közel lennél, akkor is ha épp távol. Ha mikor nem vagy itt, akkor is itt lennél egy kicsit mégis. Tudod a nő már csak ilyen. Csupa hiány. Ami van, az is hiányzik.
Tudom, hogy fájna, ha a hiány nem csak pillanatnyi lenne. Ha egy nap meg kellene tanulnom elviselnem, hogy hiányzol az életemből. Sosem akarom megtudni, milyen az örök hiány. El sem hinnéd, hány millióra darabkára törne a szívem, hány millióra darabra törnék én. Összeomlanék, mint szellőtől a kártyavár. Nem lenne ki megtartana, rádőlnék a kocsmapultra. és fertőtleníteném szívem sebeit.,..vagy mérgezném. A fájdalom ölne meg vagy az alkohol? Vajon meddig támasztana a kocsmapult? Ezeket nem tudom…és nem is akarom megtudni soha, de soha.
/Az idézetek ismét Kiss Judit Ágnes Üdvtörténeti lexikon című kötetéből származnak./
