Sokan megijednek és gyorsan visszarakják a polcról leemelt könyvet, ha bármilyen jel arra mutat, hogy science fiction irodalmat tartalmaz. A sztereotípia élesen korlátozza be ezt a műfajt a következőkre: ponyva, űrhajópárbaj, pju-pju, lézerkard, Darth Vader maszk, csillagködök, kicsi zöld emberkék. Egy jó tudományos fantasztikum annyival több ennél; millió alzsánere között hiszem, mindenki megtalálja a neki valót. Nézzük, hogy a Repeszhold a te könyved-e.
Dominic Dulley
Dominic Dulley első regénye űropera. Nem, senki sem kezd áriába, ahogy felütjük a közel négyszáz oldalas kötetet. Bocsi. Olcsó poén volt, mégsem tudtam kihagyni. Szeretem a sci-fiket, szeretem, ahogy gyakorlatilag bármit elbírnak, csak a képzelet szab határt, meg persze az olvasói gyomor, ami vagy beveszi a tartalmat, vagy nem. Azt viszont nem tudtam, mennyire tudom élvezni az űroperát. Jelen esetben ez a következőket jelenti az olvasóknak: nagyívű, galaktikus űrkaland, pörgős eseménnyel, nagyszájú hősökkel, ahol az idegen bolygók és fajok díszletként funkcionálnak, és ahol nagyjából bármi lehetséges. Egy időben aggódok a karakterekért – mert olyan szituációkba kerülnek, ahonnan lehetetlen élve kikerülni -, és tudom biztosra, hogy nem eshet bajuk. Aztán persze kerekedik a szem: vannak itt meglepetés elhunytak és hurráélők. A Repeszhold egy teljesen őrült ámokfutás az űr egyik pontjáról a másikra, és én minden percét élveztem.
„ – Boldognak látszik – jegyezte meg Harry.
Orry grimaszolva nézett az ütött-kopott ládákra. Legalább húsz sorakozott ott.
– Még szép, hogy az. Seggfejként viselkedett. Ez élteti.”
Adott Orry (Aurelia Kent) a minden lében kanál tolvajlány, aki édesapjával és öccsével jólelkűen megszabadítja egy-két apróságtól a tömött zsebeket. A bonyodalom akkor kezdődik, amikor Orry képtelen ellenállni egy nyakláncnak, és úgy dönt, hogy bár nem volt tervben, hozzácsapja a zsákmányhoz. A kifosztott nemest azonban rövid időn belül holtan találják, az első számú gyanúsított természetesen enyveskezű főhősünk lesz. Hajójukon, a Bonaventure fedélzetén hamarosan véres jeleneteknek leszünk szemtanúi, az események pedig hihetetlen sebességgel kezdik el követni egymást, néha csak kapkodtam a fejem: merre is járunk pontosan? Orry hamarosan olyan pácban találja magát, hogy vajmi kevés az esély, hogy megéli a könyv negyedét. És még az is lehet, hogy sokat mondok! Természetesen nem olyan fából faragták, hogy ilyen könnyen elillanjon belőle az élet: a sors (?) összehozza a mogorva Menderrel, majd hozzájuk csapódik az alektói nemesifjú, Harry is. Szokatlan triójuk számtalan kalandba csöppen, mely girbe-gurba úton ugyan, de a végkifejlet felé taszigálja őket.
Aztán persze megtudjuk, hogy:
- miért olyan értékes az a bizonyos nyaklánc, hogy akár ölni is képesek érte?
- milyen titok lappang Mender múltjában?
- tudnak-e a hajók beszélni?
- Harry mégis miért akar velük tartani?
- mi is az a Repeszhold?
A lapok csak úgy pörögtek és egyszerre azon kaptam magam, hogy már kevesebb, mint fele van hátra. Egy egészen furcsa érzés kerített hatalmába, még sosem jártam így könyvvel, így kissé zavarba ejtő volt. Egészen az elejétől fogva a Kincses bolygó animációjával képzeltem el a szereplőket. Fura, mi? Össze is szedtem magam, felütöttem az internetet és próbáltam megkeresni azokat az arcokat, akiket a fantáziám alkotott a regény főszereplőinek. Ugyan a lenti grafikák modernebbek az említett animációs filmnél, de nálam tökéletesen betaláltak. Most már csak be kell nyújtanom az igényt: vászonra vele!
Orry, Mender, Harry
Higgyétek el, ha még soha nem olvastatok ebben a műfajban, akkor ez egy könnyed belépő, ahol a főhősök jópofák, a párbeszédek szórakoztatóak, az ellenségek gyűlölhetőek. Egyszerre komolytalan és véresen komoly, néha olyan éles a kontraszt, hogy nem is tudom, mit érzek, merre van a kint, merre a bent. A poénok legtöbbször szépen betalálnak, viszont: Kedves Dominic! Egyszer még talán elbírom, ha a férfi szereplők azzal viccelődnek, hogy Orry azért morcos, mert megjött neki, de kétszer már nem. Tudsz te ennél többet is, jobbat is.
„ Orrry azon kapta magát, hogy egyetért Jane-nel. Eddig csupán egyetlen tervvel tudott előállni, és annak a gondolatától meg sem állt volna az ismert világűr határáig, sőt talán még ott sem.”
Kicsit bántam, hogy a végén hiányérzetem volt, és nem csak azért, mert egy trilógia első kötetéről van szó. A második kötet már megjelent angol nyelven, a harmadik szerkesztés alatt van (jövőre jelenik meg). Ezt azonban meg tudom bocsátani, mert rendkívül jól szórakoztam. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a kalandregényeket, űrkalózokat, a kiadós, élet-halál kergetőzéseket és képes elrugaszkodni a földtől szó szerint és átvitt értelemben is. Csak reménykedni tudok, hogy az Agave elhozza majd nekünk a folytatásokat is. Egy biztos: rám számíthattok, olvasni fogom!
Az Agave könyvek oldalán beleolvashatsz a regénybe: Agave Könyvek
Kiemelt kép forrása: Agave könyvek Facebook oldala
További képek: Amazon, Creative uncut, Andrian Luchian, Twitter
