A lelkemre tapadt emlékek között kutatok. Megannyi megsárgult foszlány ragadt rám az évek alatt, s mégis valahogy ha emlékezek csak néhány mutatja meg magát. Talán nem is a legfontosabbak, sőt ha jól belegondolok akkor ezek az emlékek közömbösnek látszó pillanatokból születtek meg. Akkor mégis miért ezek ? Milyen fontos üzenetet hordoznak magukban ? Mert hát lássuk be, nem lehet csupán a véletlen műve, hogy pontosan ezek az emlékképek ragadtak meg bennem. Tudom, hogy a sorsom a hunyó.
Hiszem, hogy minden pillanatban pont ott kell lennünk, ahol akkor vagyunk. Így volt ez velem akkor is, mikor pár száz naplementével ezelőtt pontosan azzal a fiúval ültem azon a bizonyos padon, akivel lennem kellett. Ez a fiú adta nekem azt az emléket, ami mind a mai napig tisztán itt él bennem, még akkor is, ha már a fiú hangjára nem is emlékszem. Azon a nyáron azt hittük, hogy miénk a világ és talán egy kicsit így volt volt. Azt gondoltuk, hogy a mi kis világunk olyan lábakon áll, amit senki és semmi nem dönthet le, legfőképpen mi nem. Fülledt forróság uralkodott az Alföld síkságán, én mégis a lelkem mélyén úgy hittem, hogy a mennyország egy kis szegletében vagyok, ahova nem ér el a gonosz és az elbúcsúzás gondolata. Persze bárgyú elgondolás volt, de jó volt valami jóban féktelenül hinni. Furcsa, de megannyi visszaemlékezéssel töltött óra után mégsem emlékszem, hogy hogyan kerültem oda mellé a padra, csak arra, hogy beszéltünk és a világ egyszer csak lecsendesedett…
Mi a fekete-fehér fotózás lényege ?–kérdeztem tőle félénken, mert nem akartam egészen tudatlannak feltüntetni magam előtte. Láttam a szemében, hogy komolyan rákészül a válaszomra, a szemei hirtelen ide-oda cikáztak a fák lombjai között, aztán pár pillanat elteltével egyszer csak rám nézett.
Felejtsd el a szivárvány színeit és láss csak fekete-fehérben. Ennyi az egész ! Próbáld meg kivonni a többi színt a palettádról és csak erre a kettőre koncentrálj.– mondta olyan hátorozottsággal, hogy azonnal kiegyenesedtem a padon és az egész testemmel felé fordultam. Éreztem a vibrálást a levegőben, ahogy arról a dologról beszél, ami igazán boldoggá teszi. Kínlódott a szavakkal, jól ismertem. Ha tehette volna oda adta volna mindenét, hogy úgy lássam a világot, ahogy ő. Tónusokban, árnyékokkal, feketén-fehéren.
Add a kezed…-utasított azzal a bizonyos finom határozottságával, ami miatt az első pillanattól tudtam, szerelmes vagyok ebbe a fura srácba. Lassan, remegve, de rásimítottam az ujjaimat a hűs tenyeréhez.
Forrás: Weheartit
Látod, ahogy a fény árnyékokat vet a bőröd egyenlőtlenségein ? Nézd, ott a gyűrűsujjad szélén…
Hirtelen az vettem észre, hogy az ujjai az én ujjamra tévednek és felfedező útra indulnak a mélyedések között. Beleborzongtam, hogy mennyire új és egyben megnyugtató érzés. Mintha mindig is erre vágyott volna a bőröm és most megkapta, amit akart. Tűnődve néztem végig az ujjamon. Ott volt az összes pötty, amik születésemtől fogva ragaszkodtak hozzám, láttam az említett egyenlőtlenségeket is, de mást nem vettem észre. Megrémültem.
Gyerünk, fókuszálj ! Láss másképp.-mormogtam magamban, mint egy imát. Aztán lassan ott, a rég elfeledett játszótér sokat látott öreg padján átkattant bennem minden. A szemeim csak 2 színt ismertek fel és ez a két szín elborított mindent. Csak árnyékokat, sötét és világos részeket láttam. Mintha a világ egyszeriben leegyszerűsödött volna. Tisztán, kérdőjelek nélkül láttam mindent. Ami bonyolult halmaz volt, mostanra tiszta lett és egyszerű.
Amióta elmúlt ez a bizonyos nyár, én mindig ezekre a szavakra gondolok, ha a világom összegabalyodik. Próbálok egyszerűen látni mindent, csak arra a két bizonyos színre koncentrálva. Egy közönségesnek látszódó pillanatsortól egy élet változott meg. Létezik ennél szebb csoda ? Azóta csak árnyékokat, mélységeket és tónusokat látok és tovább emlékezem…
