Falakat emelünk – csalódások illata, az éjjel takarója alatt véresre harapott fohászok, csipetnyi büszkeség és a csontjainkba karistolt félelmek tartják össze ezeket a kopott téglákat. Elbújunk, bevackoljuk magunkat, lábujjhegyen lépünk, és még az ablakot sem tárjuk szélesre, nehogy a bekukkantó szél újra szétfújja szívünk gondosan összeszedett darabkáit. Így élünk, elzárva, hét lakat alatt. Aztán idővel, amikor végre kilépünk a napfényre, azt gondoljuk, mindezt már magunk mögött hagyhatjuk, akár egy lyukas talpú, poros cipőt az árnyékok közt… észre sem vesszük, hogy mi magunk lettünk az elkerített vadállatok. A szívünket pedig gondosan bedobozoltuk.
Beszéljünk a csalódásokról, mintha már nem fájna.
Nézlek, hallgatlak benneteket, ahogy zsigeri meggyőződéssel mesélitek, mire van szükségetek. Vagy inkább mire nincs. Mintha a bevásárló lista tételeit sorolnátok, mintha az érzelmeinket kilóra mérné egy fáradt tekintetű eladó a hűtőpult mögött… Képzeletbeli zsírkrétával rajzoltok a falra egy biztonságos álomképet, de amint elfordultok, kíváncsian megpöccintem, és csak foszlott, régi szövetdarabokká omlik a padlón. Ismerős parfüm udvarias illata, felhőkbe épült nevetések csendes visszhangja lengedezik a szobában. Belőletek árad, a bőrötökből… A színe egészen hasonlít a szívetekre erősödött kéreghez, megismerem.
Ne bánjátok, hogy nem tudtok becsapni, hiszen mindannyian rettegünk visszatérni oda, ahol egyszer már elvéreztünk. Tudom, mert én is onnan menekülök.
Nem vagyok más, csak keresem a legszebb álarcot, amely mögé elrejthetem ezt az arcot – a nyers vágyaktól, rettegéstől, bizalmatlanságtól torz vonásokat… ne érj hozzám. Ne gyere közelebb.
Még a végén gyengéd leszel és kedves, még a végén elhiteted velem, hogy gyönyörű az éjjeli nap nyers fénye.
Menj, és vidd az ígéreteidet is, a nyílt tekinteted, a mosolyod.
Nincs rá szükségem.
…Ugye?…
Kalitkába zárt pillangóként rebbenek ide-oda, és zsebemben a kulcs.
Üvegdobozba zárt szivárvány lettem.