Kikaparom a lelkemet, mint a joghurtos pohár aljába megbúvó eper darabokat. Sosem sikerül maradéktalanul, mindig marad az alján egy kicsi,bosszantó falat. Meg akarom tudni milyen az íze, vagy hogy egyáltalán képes vagyok-e odáig eljutni.
Örökké magamat hibáztattam, és azzal magyaráztam a hibákat, hogy minden jobb lesz, ha bizonyos dolgokon változtatok. A változás persze nehezen, vagy egyáltalán nem ment, mert sosem akartam igazán, mindig volt egy apró sejtem, ami tiltakozott ellene, hiszen nem magamért, hanem a környezetemért tettem. Ahogy ma a szikrázó napsütésben sétáltam kicsit reálisabban kezdtem magamat látni. Rájöttem, hogy az ellenállhatatlan mosolyodnak, nagyon is ellen lehet állni. Sőt. Vannak emberek, akiknek egyszerűen nem kellene találkozniuk, mert csak meggyilkolják egymás lelkét, aztán szépen közönnyé csorbul a lángolás. És tudod mit? Most először-ezen a szépséges pénteken-, értettem meg, hogy én vagyok az kettőnk közül, aki nem akarja ezt az egészet. Nem akarok szenvedni, hogy kivájd és megtaposd a szívemet, majd ezernyi porszemként szétszórd a szélben. Én vagyok az erősebb, a stabilabb, a józanabb és bár kettőnk közül engem visel meg inkább, én vagyok az is, aki tengernyi könny után tovább tud lépni úgy, hogy nem marad a szívében szilánk. Még egy egészen aprócska sem.
Bármilyen kusza és bogos is az életem fonala, azért nagyon okos. Pontosan tudatában van annak, mikor és miként kell kioldódnia.
Sosem láttam magam még ennyire tisztán, és ezt neked köszönhetem. Igen, talán mégis volt értelme annak, hogy egy bizonytalan szerdán rád nyitottam az ajtót. Csak előbb meg kiellett vakulnom, hogy azt is lássam, amit eddig kitakartál.